Miért nem múlik el a depresszió?

Ha tényleg javítani akarsz a helyzeteden, akkor a kórházba is bevonulsz. Ha kell.

Először is rakj rendet. Most még csak magad körül, a helyiségben ahol laksz. Aztán a lakásban/házban/kertben. Takaríts, pakolászd a dolgaidat, javítsd meg, ha van javítani való. A külsőd is rakd rendbe. Vegyél új ruhát, cipőt, ezt-azt, ami tetszik. Nem szabad kényszeresen, csak növeld magad körül a rendezettséget, és ebből csinálj napi rutint. Ez a rendezettség idővel be fog szivárogni a belsődbe.

És legyél őszinte a pszichiáternél, különben potyára jársz hozzá.

Sajnos nem mindenkire hat úgy ugyanaz a gyógyszer, és gyakran sokáig kell keresni, mire megtaláljátok a neked megfelelő gyógyszert és adagolást. Menj vissza az orvosodhoz és beszéljétek meg!

Illetve remélem, hogy rendszeresen beszélsz pszichiáterrel vagy pszichológussal. Emellé próbálj találni valami egyszerű hobbit, amit néha, ha nem érzed éppen nehéznek, művelhetsz. A kimozdulás is jó ötlet lehet, de sejtem, hogy azt most nem bírnád, úgyhogy esetleg menj ki a teraszra/kertbe, ülj ki a napra. Olvasgass valamit, haladj nagyon kis lépésekben, és próbáld meg megtalálni az apró dolgokat, amik kicsit könnyebbé teszik a mindennapjaidat. Nem baj, ha eleinte még csak "nem olyan rossz" napjaid lesznek, így kezdődik, haladj lassan, az, hogy vannak jobb napok, jó jel.

Mert nem az állapotodnak megfelelő gyógyszert szeded.

Butaság nem maximálisan őszintének lenni a gyógyszert felíró szakemberrel, különben ő honnan tudná, hogy nem neked megfelelőt adott neked...?

Ezen kívül pedig a depresszió sajnos nem egy náthaszerű betegség, amelyet egy bogyó beszedésével már el is felejthetsz, mert meggyógyít, hanem sokkal inkább hasonlít az alkoholizmusra vagy bármilyen más függőségre: sajnos nem gyógyítható, hanem csak a szimptómái csökkenthetők, el lehet köteleződni az élet mellett, de ahogy egy volt függő is mindig, egész életében vonzódni fog a függése tárgyához, úgy szerintem minden depressziós is erősebb vonzást fog érezni az amúgy is elkerülhetetlen halál iránt. Et az én feltételezésem sajnos, azzal együtt, hogy többnyire jó kedvű vagyok és nem gondolok a halálra, de az ahhoz közel járó gondolataim nyoma nem tűnt el nyomtalanul, ezért gondolom ezt, hogy gyógyíthatatlan, de meg lehet tanulni együttélni vele úgy, hogy ne zavarjon a hétköznapi normalitásban, sőt, boldogságban. Sajnálom, hogy ilyen sötéten látom a jövőt.