Mit tegyek, ha nem bírom elviselni a valóságot?

17-es, próbáld ki magad. Én úgy lettem az írás szerelmese, hogy véletlenül kezdtem egy szerepjátékoldalon. Azt sem tudtam, mit lehet szerepjátékozni írásban. A fogalmazásom pocsék volt, a helyesírásom minden odafigyelésem ellenére is hagyott kivetnivalót, a vesszők a mostaninál is nagyobb ellenségeim voltak. Egy-két kivétellel sokáig csinálni se szerettem az egészet. Aztán csak maradtam, leginkább azért, mert noha nem ment, már akkor is elvarázsolt, hogy a betűkből szavak, a szavakból mondatok, a mondatokból pedig egész történet születhet. A mi nyelvünkön ráadásul amilyen változatosan lehet káromkodni, olyan jól lehet ékesen szólni. Aztán... maradtam, tovább léptem a szerepjátékból és sajátba kezdtem. Sok sajátba. Minimum ötven történetet kitaláltam és hagytam a fenébe. Vagy hét éve írok, mégis életem első befejezett története egy fanfic lett kb három évvel ezelőtt. Rajzolás már kezdett nem adni olyan nagy élvezetet az íráshoz képest, és amikor az írásban sokszor előjött a letargiás időszak... na akkor kellett erő, hogy ne ugorjak ki a negyedikről. Semmi nem volt, semmi nem sikerült, csak léteztem.

Ezzel a hosszú szófo*ással annyit akartam mondani, hogy ne add fel, mert olyanról derülhet ki, hogy életed hobbija lesz, amiről az elején nem is gondolnád, hogy később bearanyozhatja a napjaidat.

#12: ez elég sz*r visszavágás volt. Abból indultam ki, amit magadról írtál meg a másokat érintő kritikádat.

Vagy már az is gond, ha feltűnik a képmutatás?