Voltatok hasonló helyzetben?

Vannak esetek amikor a szülő nem hagyja függetlenedni, felnőni a gyerekét. Például nem hagyja főzni, ráfogja, hogy nem tud, majd anyuci megcsinálja. Vagy még 18 évesen sem hagyja egyedül utazni a-ból b-be. 13 évesen is megmossák a haját és rásütik, hogy egyedül nem menne neki. Mindenfajta papírt kitöltenek helyette, a felvételi jelentkezést az egyetemre szintén a szülő intézi, ő figyeli a határidőket. A gyereknek nem kell házimunkát végezni. Kiveszik a kezéből a porszívót, hogy jajj nem kell. Vagy ráfogják, hogy nem is tud normálisan felporszívózni. Stb. A szülő teljesen debilizálja a gyerekét. Rombolja az önbizalmát, megakadályozza a felelősség vállalást és a felnövést. Persze ezekre a dolgokra megtanítani nem áll szándékában, tényként kezeli, hogy a gyereknek nem megy, majd ő, a szülő intézkedik helyette. Az elkényeztetés foka elég magas, de az alapvető készségekre nem tanítják meg a gyereket, sőt akadályozzák azok elsajátítását.

Az alábbiak a saját szüleimmel tapasztalt példák, illetve az ismerettségi körömben hallott, látott példák.

Igencsak nehéz helyzetben van az a felnőtté váló ember, akit így neveltek. Mert meglehetősen nagy benne az infantilizmus és a szorongás. Hisz a szülő arra tanította, azt közvetítette a gyerek felé, kicsi kortól kezdve, hogy a világ veszélyes hely, ő pedig erőtlen, ügyetlen és buta ahhoz, hogy szembenézzen vele.

A kérdésem az lenne, hogy élt-e valaki át hasonlót? Van-e valaki hasonló, szorongó, infantilis helyzetbet? És, hogy lenne-e kedvetek beszélgetni?

Ilyen esetekben az ember gyakran él át magas szintű szorongást, új a konfortzónáján kívüli helyzetekben amely rengeteg kellemetlen érzelemmel, szégyenérzettel jár. A környezet irányából pedig gyakran lenézéssel. Ezért lenne a kérdésem, hogy valaki szerene-e beszélni a nehézségeiről, érzeseiről a témában. Mert az önmagunk iránti empátia érzete növelhető azzal, ha látjuk, hogy más is hasonló dolgokat él át és érez mint mi, így tudhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül.