Mit él át az, aki öngyilkos akar lenni?

Mindenki más. Másképp hatnak rájuk a dolgok és másképp élik meg őket. Ami az egyiknek semmiség, az a másiknak világokat rengető tragédia.

Nem tudom lehet-e általánosan beszélni erről.

Mit élhet át?

Reményvesztettséget többnyire.

Ha fiatalként nem érti meg, nem kap támogatást, úgy érzi egyedül van, nincs lehetősége, nem látja, hogy hogyan érheti el amit szeretne, reményvesztett lesz.

Ilyenkor pedig van aki ezt látja megoldásnak.

Kiközösítések, rossz szülői kapcsolatok kiválthatják ezt.

Vagy ott vannak a veszteségek.

Egy munkahely, amibe éveket fektettünk, amit szerettünk vagy amire anyagilag hatalmas szükségünk van.

Egy közeli személy elvesztése aki nagyon sokat jelentett nekünk és aki pótolhatatlan az életünkben. Ez az üresség pedig belülről emészti fel az embert.

Vagy egyszerűen a világ, ahogyan működik, zajlik, mindaz a rengeteg dolog, mi hatással van ránk és semmit nem tehetünk ellene, csak elszenvedjük őket, feltesszük a mosolyt az arcunkra, függőségekbe menekülünk, hogy ne érezzük azt a tehetetlenséget, reménytelenséget, ürességet ami bennünk van. Mindezt addig, míg már ép ésszel nem bírjuk és véget vetünk a saját szenbedésünknek.

Az okok itt nem állnak meg, mindenkinek más, de a fájdalom, a reménytelenség valós, mély, nem kitalált, megjátszott és nem olyan amit egy éjszaka alatt ki tud aludni az ember.

Akik lepontoztak nyugodtan írják meg akkor a jó választ a kérdésre, ha úgy gondolják tévedek.

Gondoltam, hogy csak ennyi telik az itteniektől...#1 voltam.

Igaza van az #1-nek.

"Ami az egyiknek semmiség, az a másiknak világokat rengető tragédia."

A legtöbb embert nem viseli meg például, (legalábbis nem annyira) ha megbukik. Valakit viszont traumaként érinthet, és esetleg szégyent erezne miatta, vagy rettegni kezdene a jövője miatt. Mi lesz, ha nem tud leérettségizni? Mi lesz ha nem tudja kijárni az iskolát? Mi lesz ha nem lesz végzettsége, munkanélküli lesz? Érezheti úgy, hogy menthetetlen és szr élete lesz ha nem lép ki a helyzetéből. Például.

Nekem már vagy 10 éve (már) minden nap vannak öngyilkossági gondolataim, egyre nehezebben tudok ellenállni nekik. Most gyógyszert szedek rá, hátha elmúlnak és ki tudok tartani, hátha pozitív változás áll be az életemben.

A dolog elég egyszerű, semmi jó dolog nincs az életemben már. Sok betegségem van, pedig csak 30 vagyok, mindig van valami nyűgöm-bajom. (kb egy hónapja becsípődött a derekam, azóta állandóan fáj, edzeni se tudok) 5 műszakban dolgozom, barátaimmal alig tudok programot szervezni, szabad hétvégém ritkán van, ha meg igen, akkor pont lebetegedek (pl derék). Párkapcsolat? Nulla, egész életemben hébe-hóba akadt egy kis szex, de rendes kapcsolat nem.

Egy hasonlatként írnám le a dolgot: az élet egy út, ami ha szép tájakon visz, kellemes nyári, napos időben, akkor szívesen végigjárja az ember. De vihet a fagyos tundrán is, ahol csak sötétség, hideg és hóvihar van, amin nem tudsz változtatni. Ilyenkor egy idő után valahogy logikusnak tűnik lerövidíteni ezt az utat. Bennem jelenleg ez az érzés van jelen. Már nem hiszem, hogy valaha is jóra fordulnának a dolgok és egyre vonzóbbak tűnik a rövidebb út. A halál az úgyis elkerülhetetlen és ha tudod, hogy addig csak a szenvedés vár rád, akkor nem feltétlenül tűnik rossz döntésnek.

A napokban engedtek ki a kórházból öngyilkossági kísérlet miatt szóval tapasztalatból mesélek

Nagyon szar gyerekkor kellett hozzá, folyamatos vergődés az életben és napról napra élés.

Megtaláltam a helyes irányt viszont megint a szar ösvényen járkáltam. Padlóra tett hogy elvesztettem a kicsit kényelmesebb és jó életemet. Nem akartam már élni, mindenem odaveszett.

Amikor bevettem a gyógyszereket semmi nem számított, csak meg akartam halni annyira fájt. Nem volt senki mellettem, nem keresett senki, nem számítottam senkinek. Egyszerűen csak elborult az agyam. Annyira hogy ezekre is alig emlékszem. Most ugrott be az a kép is hogy alkohollal kevertem a gyógyszereket. Mások is meséltek a sztoriról, egyszerűen hihetetlen hogy mennyi minden kiesett.

Ergó: az öngyilkossághoz beszűkűlt tudatállapot kell és erős halálvágy.

Azért teszi meg az ember mert ilyenkor a fájdalom minden jót eltompít

#8 vagyok

Nem tudom, mi az oka a lepontozásnak, én csak őszintén leírtam a dolgaimat! Miért hazudnék ilyen témában egy anonim oldalon?

Amúgy az 1-es hozzászóló által az első bekezdésben leírtakkal maximálisan egyetértek! Nem vagyunk egyformák, nem ugyanúgy reagálunk a problémákra/traumákra! Vannak, akik genetikájukból kifolyólag érzékenyebbek és vannak, akiket a körülmények tesznek azzá illetve előfordulhat mindkettő is egyszerre! Én speciel a felmenőimtől minden sz.rt örököltem plusz egy túlféltő családban nőttem fel és ezek azt eredményezték, hogy a borderline-tól kezdve a szociális fóbiáig több mentális problémám is kialakult. És akkor a fizikai betegségekről még nem is beszéltünk! Gyakorlatilag bármit teszek, képtelen vagyok beilleszkedni a társadalomba meg úgy egyáltalán normális életet élni! Számtalan orvosi segítséget igénybe vettem már, voltam bentfekvős terápián, költöztem, hátha segít a környezetváltozás, de semmi eredmény! A munkahelyeimen képtelen voltam hosszútávon megmaradni a betegségeim miatt, pedig szerettem volna dolgozni! Emellett kudarcokkal teli életem van! 43 leszek hamarosan és belefáradtam! Sajnálom, ha valaki ezt nem érti...