Ez egyfajta kötődési zavar nálam?

Félek egyedül lenni, nagyon magányos vagyok olyankor. Ez az utóbbi egy évben lett a legborzalmasabb, mivel azóta van meg a mostani párom. Nehezen viselem, ha külön kell lennünk pár órát, vagy akár egy fél napot is. Amikor együtt vagyunk itthon, de éppen wcn van, vagy valami mást csinál, szorongani kezdek, mert tudom hogy nem soká megint dolgoznia kell menni, és addig is fogy az időnk.

Kicsit olyan mintha az apám lenne, szoktam is apucinak hívni szex közben, meg akkor amikor valamiben segítenie kell nekem.

Folyton attól félek, hogy nem vagyok neki elég jó, és hogy talál nálam jobbat. Nos, leszögezem, hogy nálam csak jobbat találhat. Amúgy jól megvagyunk, egész nap el tudunk beszélgetni, és talán pont ez a “baj” hogy túl jó vele. Egyik kapcsolatom sem volt fele ennyire sem tökéletes.

Gondolom ez is, mint minden más, gyermekkorra vezethető vissza. Nekem az rémlik, hogy már akkor sem voltam valami normális. 3 évesen, reggelenként az óvodában üvöltöttem, sírtam, könyörögtem a tesómnak, vagy a szüleimnek (mikor ki vitt) hogy ne hagyjanak ott engem. Ez ment minden reggel. Az óvodában egyedül ültem egész nap és vártam hogy hazavigyenek. Nem voltam el egyedül otthon sem, mindig kellett valaki aki lefoglal, aki foglalkozik velem.

Ez megszűnt ahogyan felnőttem, sőt ez egyik kapcsolatomnál sem jelent meg, de a mostaninál igen, nagyon erősen. Utálom magamat miatta, szenvedek tőle, a páromnak nem tudom mennyire rossz, érdekes módon nem tette még szóvá, inkább megértő.

Mit gondoltok?