Ha valaki "minden pillanatban" azzal foglalkozik: mások mit gondolhatnak róla, mit érdemes tenni?

"Két probléma lehetett. Vagy nem találtál olyan terapeutát, akivel “megvan a hang”, sőt, az se biztos, hogy jó szakemberekkel találkoztál, erre utal a #2, hiszen ilyeneket kérdezni olyan, mintha azt várnák a klienstől, hogy eleve ne rendelkezzen azzal a problémával, amivel felkereste őket."

Kezdők voltak nagyrészt, de ez engem nem érdekelt, bíztam bennük.

"De az is lehet, hogy te “tudod” jobban, hogy mivel és hogyan kéne a terapeutának foglalkoznia, és mivel az nem az alapján vezette a terápiát, te nem voltál hajlandó együttműködni vele. Erre több kommented is utal."

Mivel nem tanultam pszichológusnak (csak pár pszichológiai tárgyat), ezért nem tudom, én csak azt fejtettem ki hogy az ilyen "vannak ilyen emberek, akik másokon köszörülik a nyelvüket, na és?" típusú kijelentő/kérdő mondatok nem segítettek.

Ha tanultam volna ezeket, akkor se tudnám "önmagamat kirángatni ebből", mint valami képzeletbeli "Münchhausen báró".

"Pedig kellene kis alázat ide, mert nem jól lövöd be a problémád gyökerét. Az ugyanis nem a bántalmazás, mert az már bőven következmény. A csecsemő- és kisgyerekkori megéléseid következménye, hogy “bántható” voltál. Nem kaptad meg az ősbizalmat csecsemőként, így sem önmagadban, sem a világban (emberekben) nem bízol. Az ilyen ember - jól látod - céltábla lesz, mert nem tud kiállni magáért, fogalma sincs, hol vannak a határai, csak akkor tűnik fel neki, hogy azokat átlépték, amikor már a nappalijában heverésznek és iszogatják a sörét. Akinek helyén van az önértékelése, az az első gyanús jelnél helyreutasítja a próbálkozókat, így azok nem kanászodnak el."

Egész odáig a közösségben sikeres, életvidám, vagány, nyitott, barátkozó srác voltam, amíg az élet meg nem ajándékozott egy fogyatékossággal. Onnantól kezdődtek a bántalmazások, kiközösítés, alázás stb.

Igazából úgy érzem: azzal a mondattal kezdődött a "nem tudom hol vannak a határaim" probléma, amikor a bántalmazókat bíztatta a tanár az én piszkálásomra, nekem pedig azt mondta: "Téged soha sehol nem fogadnak majd el". Ha valaki (bárki) megharagszik rám, akkor mintha "számomra ez a jóslat teljesülne"... Pedig valójában tudom hogy ez nem így van.

"Viszont az a baj, hogy az alacsony önértékelésű ember könnyen válik paranoiássá, ahogy az esetedben is valószínűleg fennáll."

Tudok következtetéseket levonni: "ha a boltos/postás/patikus/ügyfélszolgálatos bunkó vagy nem köszön vissza, az nem nekem szól, hanem rossz napja van, vagy valaki felidegesítette, vagy alapból ilyen".

Mindig kis közösségben éltem, ahol "szegről-végről mindenki valamit tudni vélt a másikról" és valahogy a rosszindulatú pletykák mindig jobban szárnyra keltek. A fogyatékosság is közösségbe tudja kényszeríteni az embert, nem kell ahhoz feltétlenül kis faluban lakni.

"A valóság az, hogy nem te vagy a földkerekség legfontosabb embere, akivel mindenki foglalkozik, aki annyira nagy szereppel bír, hogy az összes ismerőse és minden idegen az utcán - rajta köszörüli a nyelvét. Sajnos. Ennek van a legkisebb valószínűsége. Az emberek önmagukkal foglalkoznak leginkább."

Értem, én a kommentben "kis közösségeket említettem", erre ezt kapom. :)

Egyébként az emberek (közül sokan) inkább másokkal foglalkoznak, az ő "hibáikkal" (mármint amit hibának látnak másokban). Ez biztosítja számukra, hogy ha másokat mentálisan önmaguk alá húznak, akkor "jobban érzik magukat" - persze csak egy ideig, ez egyfajta gyors lelki fájdalomcsillapító, elég primitív megoldás. A munkahelyen az ilyen emberek az áskálódók, pletykások. Ők panaszkodnak legjobban: "ollyan sok a munka ezt már nem lehet bírni" -> pletykálásra meg áskálódásra van idejük.

"Valószínűleg a megéléseid jó része csak a fantáziád szüleménye. A “hangnem”, amit érzékelsz, az agyad festi azzá. Így nem elég, hogy a feldolgozatlan kisgyerekkorod miatt a mai napig céltáblája vagy egyes - ugyancsak sérült - embereknek, de még ha ez nem lenne elég, az agyad is rátesz egy lapáttal annyiban, hogy az elvárásaidnak (=félelmeidnek) megfelelően torzítja a valóságot."

Az sajnos igaz, hogy a negatív dolgokra figyelek. Az is igaz, hogy sokszor tapasztaltam: olyan hangerővel és szóhasználattal senkivel se mertek beszélni, mint ahogy velem tették. Kioktatóan, rendreutasítóan, parancsolóan stb. Amikor beszélgettem erről valakivel, az illető azt mondta: "Mit gondolsz, velünk miért nem merik csinálni, na ezen kéne elgondolkodnod!".

"Úgyhogy amit érdemes tenni: továbbra is az önismereti munka, amiben nem spórolhatod meg az objektív külső szemlélő szerepével bíró professzionális segítséget."

Számos alkalommal mondtam el például pszichológusnak: "vajon miért nincsenek baráti kapcsolataim", "miért alakulnak úgy a kapcsolataim, hogy egyoldalúak lesznek. Kihasználnak, mint egy eszközt a céljaik eléréséhez, a "találkozás és beszélgetés" ezekben a kapcsolatokban nem volt jellemző, csak ha a másiknak érdeke fűződött hozzá. Például: "segítsek valamiben, találkozzunk". Ha én akartam találkozni és nem kellett segítség, akkor nem találkoztak velem. Sőt, ha már nem kellett segítség, végleg eltűntek életemből. Voltak olyanok is, akik anyagilag használtak ki, vagy például bejuttattam őket valahova, az egyik azzal köszönte meg, hogy a hátam mögött szemétkedett. Volt olyan, aki 5-6 év után döntött úgy: többet nem kíván a barátom lenni, csak ezt mással közölte, számos olyan bizalmas információ kíséretében, amelyet csak ő tudhatott rólam, neki mondtam négyszemközt.

Mindig azt éreztem ilyenkor: "én nem tudom úgy vázolni a helyzetet objektíven, hogy a pszichológus rájöjjön mi emberi kapcsolataim rosszul alakulásának az oka", pedig ez bennem van.

Ha valaki sokszor "lép ugyanabba a folyóba", akkor az ő viselkedése idézi elő.