Szerintetek van még így értelme élni?

Régebben jártam pszichiáterhez (ezzel kapcsolatban nem arról van szó hogy ő diagnosztizált volna autizmussal, hanem én magamról ezt gondolom látom)

a lényeg viszont hogy össze vissza diagnosztizált és ez annyira megmaradt bennem hogy amikor nem sikerül valami teljesen összeomlok depressziós leszek és egyből arra gondolok hogy ez azért lehet mert engem először értelmi fogyatékosságal diagnosztizált, mégha mára más is az "diagnózisom"(szociális szorongásos zavar) akkor is aut gondolom hogy valószinüleg nem véletlenül diagnosztizált idiótának és hogy mégis csak egy orvosról van szó...

Kedves 9-es uram,

az első mondatát nem teljesen értem, de 17 évesen baromira nem ez a világ, ennyi idősen kellene kiélniük magukat az embereknek hogy később ne legyen ezzel gondjuk, az hogy én mondhatni az 17 évem alatt élmények helyett mentális zavarokat szedhettem össze hát köszönöm, ráadásul ezzel hatalmas lemaradásom van ami engem nagyon zavar, de mégis képtelen vagyok cselekedni az gátlásaim miat...

Azzal hogy több mint 20 éve volt ennyi idős nagy szerencséje van.

Azt tudom hogy túl fogok lendülni mindenen csak azt még nem hogy milyen irányba, lehetséges hogy az elmegyógyintézet lesz az én végem vagy az öngyilkosság.

Képtelen vagyok erőt nem hogy szedni hanem megtartani, napi szinten változik az életkedvem.Ha bármilyen konfliktust is képes lennék megoldani akkor nem érezném magam egy csecsemő szintjén, szóval...

Nem diagnosztizálni akarom magam hanem megtudni végleg hogy mi az konkrét bajom, mert úgy gondolom hogy ezt nekem egy egyszerű pszichológus vagy pszichiáter nem tudná megmndani, annyi trauma ért hogy már én se tudom mindet felsorolni.

Az "nincs baj, nincs baj" szövegben szintúgy nem látom a logikát ez olyan mint ha egy égő házban lennénk és folyamatosan azt hihetnénk el magunkal hogy "nincs baj, nincs baj" és így hagynánk magunkat megöletni szó szerint(remélem érthetően fejeztem ki az példámat).

Jártam szakemberhez aki ösze visza diagnosztizált és ezzel mégjobban felkeltette bennem a pánikot hogy mi van ha sose derül ki az igazság hogy mi az a probléma bennem ami az élet minden területén gátlást okoz, pl. első alkalommal az a pszichiáter értelmi fogyatékosságal diagnosztizált és azóta méginkább kételkedek magamban hisz mikor valami nem sikerül logikusan erre következtetek hogy lehet ez a baj velem és ezzel elmegy az utolsó reményem is hogy legalább racionális szempontból ki tudjak tejesülni, ha már érzelmileg csecsemő maradok.

Sajnos a gödörnél még mindig van lejebb és ezt hivják a pokolnak hívják, ahonnan már ténylegesen nincs kiút.

Van pár hobbim ami kicsit feltudja dobni a napomat, csak hogy már kezdem magam beleúnni hogy folyamatosan ezzel vezetem le a rosszat és ebbe kezdem magam beleszokani ami azt jelenti hogy lassacskán már ez se segít.

Szoktam magamra forditani pár pillanatot naponta, legyen szó kajlás stb. csak hogy ez semmit se hat, hatalmas nagy ervárásaim vannak amiket ha nem teljesitek képtelen vagyok boldog lenni, szóval röviden

azzal hogy toxikus érzelmi törődést kaphatam gyerekként ezért a racionalitásban kezdhettem el keresni a boldogságat, viszont ebben hatalmas elvárásaim vannak magamtól amiket egy átlag alatti inetligenciával nem hiszem hogy képes vagyok megteremteni ezért alakulhatot ki nálam ez a depressziv ördögi kör.

Kicsit sokat irtam elnézést..