Pszichológusnál mi értelme van annak hogy felidézzük és elmondjuk a traumáinkat? Életemben először nemrég voltam és semmi értelmét nem látom

Nem vagyok szakember, de talán az az értelme, hogy ezeket a traumatikus élményeket teljesen a tudatos tartományba tereli az emlékezés, nem csak az agyad "hátsó részéből" hatnak rád, előtérbe kerülve lehet velük/ellenük dolgozni.

Meg aztán a pszichológusnak ismernie kell az előzményeket, a lelki bajok eredetét, a te történetedet, hogy terápiát tudjon aztán javasolni.

De szerintem ezekre nyugodtan rákérdezhetsz nála is. Nem kell az ilyesmi miatt szégyenkezni, és az sem baj, ha nem érted - a védőoltás működését sem érti az egyszeri páciens, mégis beadatja és az hat is.

Nem könnyű az efféle gyógyulás, de ne add fel, veszteni valód nincs.

Az a dolga (első körben), hogy kiderítsen rólad olyan dolgokat, amiket te sem tudsz magadról. Mivel nem látnok, ezért ehhez kénytelen kikérdezni azt, amit tudsz, hogy összefüggéseket találjon az életedben...

Nem azért mész terápiára, hogy vidámparkban legyél, és alkalomról alkalomra minden egyre szebb legyen. Úgy képzeld el, mint a műtétet. Az úgy kezdődik, hogy felvágnak. Jó az, hogy felvágnak? Nem, az nem a jó része.

"Elromlott a laptopom és elvittem a szervizbe. A szerelő kinyitotta és megnézte, hogy mi romlott el benne. Nem értem hogy ez miért jó, miért elsz jobb, ha kiderül, hogy mi romlott el a gépben."

Remélem, így már érted.

Félig szakmabeliként, félig mentális betegként írom a válaszomat. Nagyon jókat írtak az előttem kommentelők, mindenki megfogta az egy-egy aspektusát amit valójában is takar a pszichológiai konzultáció. Röviden: információt gyűjt (anamnézis), elmez, értékel, összegez, és terápiás módszert választ/tervezetet állít össze. Kliens függő, hogy kinek mennyi időt vesz ez igénybe-de alapesetben ez hosszú idő, plusz a pszichológus tapasztalatán (képzettségén) is múlik és, hogy milyen intervenciót választ.

A traumák felidézése történhet azért, hogy:

1) megismerjen jobban

2) kiventilláld magadból a bántó érzelmeket

3) figyelje az adott érzelmi reakciódat (fontos eleme akár egy mentális betegség kiszűrésére)

4) ne csak magadat elemezd, elemezd az adott szituációt és képzeld bele a másik félbe magad, azaz hogy rávezessen arra hogyan kell analízálni (racionalitás) és nem egyből érzelmi reakciókkal válaszolni

5) kondícionáljon, azaz, hogy szokd meg a kellemetlen kérdéseket; rossz szituációkat és, hogy ezekre helyes viselkedésbeni és érzelmi állapottal válaszolj, azaz megbírkózz a jövőben hasonló problémákkal (azaz pszichésen ne rokkanj bele, impulzitás kontroll)

6) és rengeteg más is lehet, mivel mindez függ, hogy milyen végzettségű a pszichológusod, van- specializálódása stb...

19 évesen, még ki sem kerülve az iskolapadból fel kerestem egy pszichológust, mert nem bírtam az akkori nyomást az életemben, és minden azelőtti traumám megismétlődni látszott hasonló köntösben. Akkor, mint vmi megváltásként tekintettem a pszichológussal való találkozást- ám nem olyan volt, mint amire számítottam. Ennek ellenére folytattam, és bíztam benne, és megfogadtam, amiket tanácsolt. Aztán kimentem külföldre dolgozni. A pszichológusom jó sok konzultáció után se vette észre, hogy nem csak épp „nehéz fázisom van” eset vagyok, hanem komoly szorongással küzdök, és hogy pszichiáterrel való konzíliumot kellett volna kérjen, vagy legalább szupervíziót. Magyarán kifogtam egy szhar pszichológust. Mindegy, eltelt közel két év, ahol anyám kis híján rám akarta hívni a mentőket (helyette a háziorvost hívta fel). Na elment a körzeti nyugger pszichiáterhez : frontin azt jónapot. Nem mondom azt, hogy nem volt szaktudása, mert első alkalommal egy kiváló anamnézist állított fel, és az ellátási lapon is megfelelő diagokat írt. Csak ki volt égve mint fhos a réten. Nem hibáztatom. Na eltelt megint egy év, akkori párom mentőt hívott, vittek be a pszichiátriára. Azóta megjártam 2 pszichiátriát, 2 rehabilitációs intézményt, ezek által rengeteg pszichológusom/terapeutám/pszichiáterem volt, elvégeztem egy szakmát, a szakmámban kezdtem el dolgozni neurológiai és pszichiátriai osztályon szorosan összedolgozva a pszichológusokkal- az egyik pszichológus volt a lakótársam- azóta intézményt váltottam és magán pszichiáterhez járok- végre közel vagyunk a valós problémámhoz- el tudjuk kezdeni a terápiámat. Mivel ahol dolgozom csak 2 pszichológus van, és rengeteg az elutasítás feléjük, ránk marad (kollégámmal) ez a szakmai ágazat- rengeteg pszichológiai eljárásos terápiát tartunk. Csak ma 4 betegem sírta el magát, és már tudom kinek mi a motivációja a felépüléshez (az egyikőjük „megtört”).

Ez mind idő, türelem önmagunk felé is. Ne add fel azért, amit érzel, kellemetlenek ezek a kérdések és a nyomasztó beszélgetés is, de ha már annyira nem bírod- azonnal jelezd a pszichológusod felé vagy válts, ha bizalmi problémád van! De ne hagyjd félbe a pszichéd gondozását egy számodra rossz pszichológus miatt! Viszont ne tőlük várd a csodát, rengeteget kell saját magad is belerakj, hogy ezeken felülkerekedj.

Koszi, #5 :)

Az esetemben volt egy olyan traumam, amirol soha senkinek nem beszeltem, es neki sem akartam. En ezt maximalisan el akartam rejteni magamban, nem kell tudnia errol senkinek. Eleinte tiszteletben tartotta azt, hogy nem akarok errol beszelni. Ahogy telt az ido, ugy feszegette egyre jobban. Egy jo kerdessel vegul elerte, hogy elmondtam neki. Azt mondta, hogy azert feszegette annyira, mert ugy erezte, hogy emiatt nem tudom feldolgozni egy masik traumam, azaz hordozom magamban ezt a serelmet es gatol a tovabblepesben.

Kesobb errol utana nem beszeltunk, de valahogy elerte azt, hogy az emiatt is kialakult szorongasom jelentosen csokkent.

A tipikus klisé traumáid miatt tipikus klisé módon tud az életed kisiklani és tipikus módon adod át a következő generációnak a problémákat.

Az a szörnyű a mai társadalomban hogy tényleg minden második ember hordoz valami traumát ami miatt az egész élete elcsesződik szép lassan és mivel sokan úgy gondolkodnak, ahogy te, hogy minek ezzel foglalkozni, így változás sem nagyon történik.

Egy rák vagy keringési betegség egy klisé már, annyi ilyen beteg van, hogy a csapból is ez folyik. Most akkor őket se gyogyítsuk meg?

A szégyen és az elbagatelizálás érzéséből látszik hogy nagyon az elején jársz az önismereti utadnak, de ez nem baj. A legnagyobb lépést megkezdted hogy eljársz pszichológushoz!