Valószínűleg szűzként fogok meghalni a felfogásom miatt, mindenki azt mondja, hogy ez nem normális. Tényleg nem lenne az?

Mindjárt 23 éves nő vagyok. Az egész gyerek és tinédzser korom abból állt, hogy a fiúk bántalmaztak. Általánosban csak csúfoltak, középiskolában pedig napi szinten bántottak fizikailag és mentálisan. Megvertek, leköptek, megrúgtak, volt amelyiket le is videózták. Nem volt senki aki megvédjen tőlük. A lányokkal is voltak problémáim, minekután rendszeresen kibeszéltek, és nem fogadtak be maguk közé, mint egy ,,rút kiskacsát", de ők legalább nem vertek meg.

Mostanra kikupálódtam, annyira más vagyok, mint évekkel ezelőtt, mikor utoljára láttak, hogy sokan fel sem ismernek, akikkel most futok össze évek után. Időközben rengeteg udvarlót is szereztem. Volt, hogy az egyik iskolai bántalmazóm könyörgött a bocsánatomért, hogy elhívhasson egy randira.

Ez lenne a háttérsztorim tömören, amire erős a gyanúm, hogy nagyon is hozzájárul az életemben valamihez, ami eddig akárhány emberrel beszéltem, nem normális; hogy nem akarok lefeküdni senkivel. Sem férfiakkal sem nőkkel. Még csak egy csókig sem jutottam el eddig senkivel. És nem azért, mert nem volt rá jelentkező, vagy nem volt rá alkalom, hanem mert undorítónak találom. Undorítónak tartom a szexualitást, a csókolózást, ha megpróbálok egyikről is fantáziálni, hányni tudnék. Ha a valóságban lennék rákényszerítve, hogy szexuálisan érintkezzek valakivel, biztos vagyok benne, hogy traumaként élném meg. Szóval én abban a hitben éltem, hogy ez teljesen normális rám nézve, ha a körülményeket vizsgáljuk, amiben felnőttem, és nekem nem is lett volna gondom azzal, hogy szűzként fogok majd egyszer meghalni. Egészen pár hónappal ezelőttig, amíg a pszichológusommal fel nem jött ez a téma, és kijelentette, hogy nagyon nem oké, hogy cölibátusban élek, és ennyi idősen nekem már elkéne kezdenem arra is koncentrálni, hogy párkapcsolatom legyen, mert hogy az ,,kizökkentene a komfortzónámból" és lehet jót tenne. De nem akarok párkapcsolatot, az érintkezéssel és szexuális dolgokkal jár, mindkettőre képtelen vagyok.

Azóta már volt ez téma köztem meg a családom/közeli barátaim között is, és mindenki osztja a pszichológusom véleményét, miszerint nem normális így élni, és legalább meg kéne próbálnom valakivel, mert ez így ,,szomorú".

Csak az a vicces az egészben, hogy ezt én nem látom se nem szomorúnak, se depresszívnek, se semmi negatívnak, szimplán csak olyan érzésnek, amivel lehet együtt élni. A sok éves iskolai bántalmazás emlékeit így tudom eltemetni magamban a legjobban, úgy érzem. Kíváncsi lennék mások véleményére is ezzel kapcsolatban