Mit kezdjek magammal, az érzéseimmel? 18F

Ez a legjobb kategória szerintem, hogy részletesen kifejtsem az érzéseimet.

Mindjárt itt a suli. Utolsó év. Nagyon félek.

Az osztályfőnököm enyhén szólva diszkriminál, és mindenért próbál szankcionizálni. Egész tavalyi év arról szólt hogy b*sztatott, már az igazgatónak kellett szólni, akkor vett kicsit vissza... Egy hónapra.

Osztályban sajnos magányos vagyok, bár igaz tehetnék ellene. Van pár lány aki nyitott felém,bár őszintén az osztály 70% nyitott felém. Sajnos potenciált nem látok. Én viszont zárkózott vagyok. Engem utálnak az emberek. Van 2 barátom. Probléma az, hogy a kölcsönös bizalom már édes rég nincs meg. Eljátszották. Volt egy 3. Barát is, durván sértegetett, elbagatelizálták az egészet, és leváltam róluk.

Nyáron hozzám sem szóltak, de most újra elkezdték keresni, haragszom is. Ők bíznak bennem leírják a privát dolgaikat most, de én már nem tudom nekik, nem érdeklik őket úgysem. Többször magamra hagytak.

Az egész retkes életem arról szólt hogy mindenki magamra hagyott. Anyukám, apukám akit régen láttam, testvérem.. pszichológushoz járok. Nehéz gyerekkorom volt. Erre válasza az volt, hogy csodát nem tud tenni, zartosztalyra kéne utalnia az ilyen pácienseket, de az én állapotok meglepően nem olyan gyenge mint mások akik ilyenfajta dolgokat átéltek. (Nem a magamrahagyás volt itt a téma hanem durva nélkülözések, fizikai és mentális bántalmazások)

Utóbbi időben viszont erősödtem. Már nem vagyok annyira depressziós, már az öngyilkosságra is máshogy gondolok. Vagy megkell tenni, vagy csinálni maximálisan a feladatokat.

Felfogásom pedig az, hogy megkell találni azt a pár embert,aki a barátom lesz, nehéz lesz és lehetetlen de nem olyan rossz a magány, hiszen a sok utálkozó senki rég összeroppant volna...

Rendkívül szeretethiányosnak érzem magam. De tényleg. Sokszor nagyon jó elképzelni azt ahogy elüt a vonat és a maradványaimat szedik össze, vagy ahogy mentősök küzdenek az életemért de késő. Olyan nyugtató.

(Mai napom nagyon szar, reménytelen...)