Ha még ma meg is gyógyulnék, akkor is 8 év kőkemény szenvedés lenne a hátam mögött. Hogy akarjak ezzel a tudattal élni?

Szerintem azt nézd, hogy mi lehet még, nem azt, hogy mi volt. Ezzel azt szeretném mondani, hogy előre nézz.

Pszichoterápia is sokat segíthet.

Nem gondolom, hogy hisztizel, nekem más, nehezen elviselhető, krónikus betegségem van.

Az viszont, hogy úgy állsz hozzá: "nem fog segíteni semmi" nem jó.

Lehet, hogy tudat alatt borzalmas harag van benned saját magad és mások felé is, hogy nem jártál/jártatok utána annak, hogy mi ez és azt hiszed, hogy most sokkal előrébb lennél, stb.

Én már 17, aztán később 23 éves koromban is mutattam jeleit annak, hogy komoly pszichés problémám van, de senki (én sem) foglalkoztam vele. 30 elmúltam, mikor elkezdtem terápiára járni, de egyébként még vagy 15 évig nem lett meg a helyes diagnózisom.

Én nem érzem úgy, hogy ezek elvesztegetett évek voltak. Nem azért, mert ne érezhetném így, hanem mert örülök, hogy egyáltalán kiderült. És hiába jártam terápiára és szedtem gyógyszereket, nem lettem jobban. Most, hogy van helyes diagnózisom, végre könnyebb. (Tehát ha úgy vesszük, 30 évvel a kezdeti problémák után.)

Menj el terápiára és meglátod, hogy ha jó pszichológushoz kerülsz, fel fogod tudni dolgozni ezeket a dolgokat és jobban leszel!!

És hát csúnyán fog hangzani, de én olyan videókat nézek, ahol börtönben 30 évig ártatlanul ült emberek mesélnek az életükről. És az is jó, hogy újra tudják kezdeni (ha nagyon nehezen is, és nem 30 alatt, hanem 60 felett).