Hogyan kezeljem, hogy ugyanúgy látnak engem az emberek, mint amilyen régen voltam?

Gyógyszerfüggő voltam, súlyos depresszióban szenvedtem kb. 18 éves koromtól egészen 23 éves koromig, végül sikerült egy olyan orvost és kezelést kapnom, ami szó szerint csodát tett velem. Nem mondom, hogy 100% jól vagyok, és nincsenek néha sötétebb periódusok, de teljesen jól funkcionálok a hétköznapi életben. Most vagyok 25 éves és csak most készülök egyetemre menni. A depresszió megfosztott a fiatal felnőttkoromtól, ezért kénytelen vagyok most pótolni minden lemaradást. Azt mondtam a pszichiáteremnek, hogy olyan, mintha most lennék 18 éves, és ott folytatnám az életet, ahol a depresszió miatt megállt.

Az a baj, hogy amikor elmondtam a régi ismerőseimnek, hogy milyen terveim vannak, azaz egyetemre felvételizek, akkor vagy lesajnálnak, hogy “ilyen betegen” hogy leszek rá képes, vagy kinevetnek, és megpróbálnak bűntudatot kelteni bennem, hogy ilyenkor már pályakezdőnek kellene lennem, a családtervezésen kellene lassan gondolkodnom, stb.

Hogyan kezeljem azt, hogy a környezetem még mindig betegnek néz, vagy alapból furcsálja, hogy valami gond volt/van velem, amiért én csak most kezdem el azt, amit az átlag 19 évesen kezd el? Arról nem is beszélve, hogy megpróbálnak lebeszélni az egyetemről, mivel szerintük már túl idős vagyok ehhez.

Sajnos nem én választottam a mentális betegséget, így is minden egyes nap hálát adok azért, hogy sikerült kimászni a pszichiáter segítségével abból a mélyből, amiben benne voltam. Szerencsére van pénzem a képzéshez, mivel a két év alatt megdolgoztam és összespóroltam annyit. Nekem sem könnyű azzal a tudattal élnem, hogyha nem lettem volna beteg, akkor már most lediplomázhattam volna azon a szakon, amire csak most jelentkeztem, de nekik még van pofájuk számon kérni ezt. Sokan nem rosszindulatból mondják, de nekem mégis fáj, mert azt szeretném, hogy normálisnak lássanak engem, mint bárki mást. Nem akarom, hogy az a kép legyen a fejükben rólam, amilyen régen voltam.