Más is érez így? Ez normális?

22 éves lány vagyok, és valamilyen oknál fogva gyerekkorom óta a halált egy végtelenül megnyugtató, békés, kellemes dolognak képzeltem el. Van amikor arról fantáziálok milyen lenne öngyilkosnak lenni vagy meghalni, illetve rajongok az elhagyatott helyekért - egész pontosan 10 éves korom környékén imádtam a világűrt meg a gondolatot, hogy vannak elhagyatott üres bolygók ahol még oxigén sincs, pár évvel később az elhagyatott, szétlőtt, omladozó épületekért rajongtam (Csernobil volt az egyik kedvencem), aztán pár évvel később a Sarkvidékért meg Grönlandért, meg Norvégia északi részéért ahol kb. egy közért alig van és alig laknak ott és mindig hideg és sötét van, most pedig a sivatagok tetszenek nagyon, de nem azok ahol vannak pozsgás növények meg állatok, hanem ahol csak a szárazság, a végtelen homok, és az őrület van. Sőt, egy sivatagi éjszaka gondolata különösen izgat engem, mert akkor még hideg is van és szerintem lenyűgöző élmény lehet.

Időnként megijedek attól, hogy miért tartom egy megnyugtató szcenáriónak azt, hogy kihal az emberiség, elporlad minden amit valaha csináltunk, és pár évezreden belül az utolsó elektronikai cikknek, betondarabnak és végül mindennek vége van. Fogalmam sincs, hogy ez depressziós tünet lehet-e, vagy csak egy furcsa érdeklődési kör, vagy egyáltalán mi ez az attitűd.