Mit jelent az, hogy fojtogat a sírás, de nem tudok sírni?

Ugyanazokkal az emberekkel élek gyerek korom óta. És tőlük csak negativumot kapok. Olyan mintha börtönben élnék, gyerek korom óta. De még a börtönistáknak is több jogaik vannak, több szabadságuk mint nekem. Belementem abba a szerepbe, amit rám erőltettek. Szégyellem a koromat, hogy 35 éves létemre nem haladtam előre semmit sem. Nő vagyok. Anyámmal élek, és a bátyámmal. Ők eldöntötték, hogy egy életképtelen nyomorék vagyok. Úgy kezelnek engem, mint egy hülyét. Lenézően beszélnek velem. A tudtuk nélkül nem mehetek sehová. Be kell számolnom, ha egyszer egy hónapban bemegyek a városba két órára. Megkérdezik miért megyek, pontosan el kell mondani, hogy például cigiért. De még azt is nagyon sokszor szememre hányják, hogy cigizek. Mintha nem lenne ahhoz sem jogom. Egyszerűen megfojtanak. Magánélet tabu téma, olyan nincs. Egy szobában élek anyámmal. Ha kimegyek cigizni, gyakran rettegve cigizek, és minden egyes cigizés után alaposan le kell mosnom magamról a szagját, mert hogy anyám nehogy megérezze, mert ha megérzi, akkor már mondja hogy jujj de büdös. Naponta maximum négy szálat használok. És most még rosszabb lesz, mert anyámat kell hallgatnom, hogy fáj a keze, meg hogy nem bir, mert öreg. És én ezt nem akarom minden nap hallgatni. Ha valaki pokolban él, az én vagyok. Gyerek koromban detto ez volt. Iskola után gyorsan haza. Percre ki voltam számolva. Úgy nőttem fel, mint egy láncra vert kutya. Suliban rugdostak, otthon meg napi szinten hallgatnom kellett az ordibálást anyám a gyenge elméjű nővéremre. Utána jött a bátyám, és lelkileg bántalmazott. Pár hónappal ezelőtt vettem zsiletet, és egyszerre kettőt összetettem, és gondoltam felvágom az ereimet. De nem mertem meghúzni. Nem tudtam megtenni. Gyakorlatilag emberekkel kommunikálni csak interneten keresztül tudok. Nagyon sokat gondolkodtam, de basszus bennem van a nagy hiba. Nem merek kiállni magamért. Nem merek sem élni, sem meghalni. Én vagyok a hibás. Ki kéne szakadnom a környezetemből, de nem merek lépni.