Ki gondolkodik így ahogy én? Lehet így szeretni az életet?

Bármilyen durván hangzik is, de én nem látom az élet értelmét és azt hiszem sokkal több dolgot nem szeretek benne mint amennyit szeretek. Na jó, amúgy keresztény vagyok és ez az, ami értelmet ad szerintem az életemnek mert így, hogy hiszek Jézusban és az örök életben és abban, hogy egyszer majd lesz egy új világ, ez így azért ad értelmet neki, az enyémnek biztos. Ez a kérdés mégsem vallási kérdés akarna lenni.

Sajnos az utóbbi években kifejezetten sok problémám volt, szinte másból se állt az életem. Betegségek, gyász, aggódás, a járvány miatti bezártság és még sorolhatnám. Emiatt se tudom tiszta szívből szeretni az életet és a másik, ami engem kifejezetten nyomaszt és elveszi a kedvem mindentől az a megfelelés.

Én úgy látom, hogy az egész élet egy állandó megfelelés másoknak. Legalábbis akkor ha nem hajléktalanként akarom végezni. Megfelelés az iskolában, főleg gimnáziumban és egyetemen (az általános iskola szerintem másabb), megfelelés a munkahelyen a főnöknek. Hacsak nincs nagy tapasztalatod már, akkor minden nap vizsgázol szinte és vagy jól megy és ott maradhatsz vagy kiraknak de legalábbis leszidnak. Ha kezdő vagy, akkor kifejezetten nehéz, de ha tapasztalt vagy, akkor is történhet bármikor bármi, ami miatt majdnem elveszted a munkád. Aztán az szép és jó, hogy kapsz fizetést, de ha nincs mázlid, akkor arra elég a pénzed, hogy megélj belőle. Meg persze mások is az alapján ítélnek meg hol dolgozol, mióta dolgozol, mennyire vagy sikeres, mennyi pénzed van. A magánéletben szintén a megfelelés. Elég nehéz manapság szerintem olyan embereket találni akik úgy szeretnek ahogy vagy és nem is hagynak ott egy idő után nem törődve az érzéseiddel, párkapcsolatban már van egy rakás mindenféle ideál, elvárás, hiperszuper külső kell majdnem mindenkinek, nehéz megfogni az embereket kivéve ha 10/10-es vagy, sokan a párkapcsolatban is csak bántják a párjukat érzelmileg meg valahogy csak magukkal törődnek. A barátságok ma már 80-90%-ban előbb-utóbb véget érnek, majdnem lehetetlen életre szóló barátságot kötni, a barátok is simán ott hagyhatnak egyik napról a másikra de akár fokozatosan is, nem mintha megbántanád őket, csak nem tartanak már igényt rád mert vagy nem vagy már elég érdekes nekik vagy mindennél fontosabb a karrier és nincs idő régi barátokra vagy pedig eleve álbarátság volt és csak addig kellettél neki míg hasznára voltál.

Én magam ezeket tapasztaltam, de a környezetemben is láttam már példákat.

Szerintetek lehet szeretni az életet akkor is ha ebből áll az egész?

Azért akinek rengeteg barátja van, sok pénze, egészséges is, népszerű és mindenki szereti, annak mégiscsak könnyebb jól érezni magát.

Ti is így látjátok, hogy amúgy az egész élet a megfelelésről szól?

Én teljesen így látom. Az emberek ítélkezőek, nagyon könnyen észreveszik a másik hibáit, mindig könnyebb kigúnyolni a másikat mint értelmesen reagálni. Aztán a karrier is totál a megfelelésről és az állandó stresszről szól. De amúgy a családban is meg kell felelni, én legalább jóban vagyok a szüleimmel de valahol még a szülőknek is irreális elvárásaik vannak és nem is szeretik a gyereküket, mintha szegény ő választotta volna, hogy létezik.

Én úgy vagyok már vele, hogy hiába vagyok fiatal, nekem már minden nyűg és csak muszájból csinálom. A hitemből tudok csak erőt meríteni, de azon kívül semmi értelmet nem látok semmiben.

Régen lehet más volt a világ, de most szerintem minden téren katasztrófa, kivéve esetleg az orvostudomány fejlődését de az erkölcs, az emberi kapcsolatok, egymás elfogadása, békés magánélet, kiegyensúlyozottság egy nagy nulla.

Arra lennék kíváncsi, hogy csak én látom-e így és hogy vajon így hogyan lehet szeretni az életet.