Szerintetek mi a rosszabb? A bipoláris hangulatingadozás, vagy az elfásulás?

A bipoláris zavar egyértelműen rosszabb. Tudod te milyen érzés, amikor egy fent után hirtelen jön egy le? Olyan szintű kilátástalansággal, hogy esetleg öngyilkos gondolatok is előjönnek? Egy bipoláris zavaros ember gyógyszeres kezelés nélkül nem tud normális életet élni, sem pedig munkát végezni.

Fásultságból ki lehet jönni, az csak akarat kérdése (+ amennyiben szükséges, egy pszichológus felkeresése).

Tisztában vagyok vele, hogy mi az a fásultság. Egy családtagom és egy barátom is ki tudott jönni belőle. Kellett hozzá 1,5 év, pszichoterápia és egy támogató közeg.

A leírásodból világos, hogy nem vagy tisztában azzal, hogy milyen az élete egy kezeletlen bipoláris zavarosnak. Akkor nem írnád, hogy jobb a fásultság... Az általad emlegetett hihetetlenül pozitív az csak az illetőnek pozitív. Nincs betegségbelátása, a gyakorlatban többször veszélyes önmagára és másokra is, pénzkidobás, alkohol stb. a munkahelyén sem tud megmaradni. Egy ilyen "fent" után a "le" kínszenvedés és gyakran öngyilkossági gondolatokkal teli. Néha pedig sajnos meg is történik... (1#)

Nekem pszichiáter diagnosztizálta két éve, hogy bipoláris I. zavarom van. Szerintem a fásultság a rosszabb. Igaz, hogy a depresszió az egyik legborzalmasabb dolog a világon, de cserébe mániás állapotban megtapasztalhattam egy akkora boldogságot, amit más emberek soha életükben nem élnek át. Egyedül az a rossz, hogy amióta tudom, hogy bipoláris zavarom van, mind normális, mind depressziós fázisban csak azon jár az eszem, hogy mikor leszek végre megint mániás. Gyakorlatilag ezt az állapotot tekintem az életem értelmének, mert ilyenkor egyáltalán nem érdekelnek a problémáim, a legerősebb és legcsodálatosabb embernek érzem magam a világon és minden csodálatosnak, györnyörűnek és érdekesnek tűnik. Semmi áron nem akarnám ennek az érzésnek a lehetőségét elveszíteni. A mániás epizódokat leszámítva úgyis mindig úgy érzem, hogy felesleges vagyok, nincs miért élnem és gyűlöl engem mindenki. Szerintem nincsen rosszabb annál, mint amikor valaki úgy érzi, hogy kár is volt megszületnie, érzelmei pedig nincsenek és nem érdekli semmi. Kicsit nyomasztó az a gondolat, hogy belőlem nem lesz normális ember soha, de hát mindenkinek van valamilyen defektje. Nekem ez, másoknak meg valami más.

15 évesen diagnosztizáltak, de visszagondolva már 12 évesen is voltak bipoláris tüneteim.

Gyógyszert egész életemben csak egyszer szedtem önszántamból- de akkor is csak pár hónapig- amikor folyamatosan elviselhetetlenül szomorú voltam és csak a halálra tudtam gondolni. Az iskolában mindig jeles tanuló vagyok és voltam, tehát el tudom végezni a feladataimat így is. Habár ez nagyban összefügghet azzal, hogy hihetetlenül jó memóriám van és amit egyszer elolvasok, azonnal meg is jegyzem. Így szinte egyáltalán nem kell tanulnom soha.

Viszont mindig is nagy nehézséget jelentett számomra az, hogy a szüleim egész életemben bántalmaztak és a mai napig állandóan azt kell hallgatnom, hogy: "Mégis miért nem adott nekünk az Isten ép gyereket?", "Mocskos gyerek, mész vissza diliházba!", stb.

Anyám rendszeresen azt mondja nekem, hogy ha tudta volna, hogy elmebetegnek fogok születni, el is vetetett volna. De szerencsére nem tudta, így élhetek. És lehetek mániás is.

Egyedül attól félek, hogy bármikor visszakerülhetek megint a pszichiátriára, ahol akaratom ellenére is megtömhetnek gyógyszerekkel, amit én nem vagyok képes elviselni. Amíg szedtem az antipszichotikumot meg a hangulatstabilizálót, állandóan szédültem és aludtam, nem tudtam gondolkodni, lassú és buta lettem és kiölt belőlem minden érzelmet. Nem fogom bevenni, amíg nem kényszerítenek rá.

A leírásomból szerintem látszik, hogy engem nem az zavar a legjobban, hogy mániás depresszióm van, hanem a külső körülmények. De hát különbözőek az emberek, mindenki számára más jelent nagyobb nehézséget.

Sokan ítélkeznek felettem, de szerintem ez teljesen felesleges. Változtatni úgysem tudnak rajtam, ártani meg nem ártok senkinek. Még nem tudom, hogy mi lesz később majd a jövőmmel, de reménykedek.

Lehet, hogy sokan nem tudnak komolyan venni egy 17 éves, mentálisan beteg lányt, de szerintem elég hosszú választ írtam arról, hogy számomra milyen is ez a betegség. Összességében szerintem a fásultság a rosszabb. Én a bipoláris zavaromra szinte a saját részemként tekintek, mert így élek már hosszú ideje. Ha meg tudnának gyógyítani, utána lehet, hogy többé már nem is én lennék. Egyébként most éppen kevert epizódban vagyok, úgy írtam ezt a választ.

Gratulálok annak, aki csak lepontozni képes a bipoláris zavarra utaló válaszokat.

9# A bipoláris zavar közel sem olyan, mint amikor te szerelmes voltál...