Normális a terápiában, hogy a pszichológus a saját életéből hoz példát?

Például volt olyan, hogy elmeséltem, mitől szorongtam az elmúlt héten és többek között röviden elmesélte, hogy az én koromban neki is volt hasonló és ő később rájött, hogy feleslegesen szorongott, szóval nekem sem kell szoronganom. Tudom, hogy irreális dolgok miatt szorongok, de nagyon nehezen nyugszom meg így is. Utána átbeszéltük, hogy lehet átformálni a negatív gondolatokat és sikerült megnyugodni.

Egy másik alkalommal szóba került az egyik szokásom, amit gyerekesnek tartottam, aztán elmesélte, hogy a férje is ezt csinálja, utána pedig elmondta, milyen pszichológiai háttere van ennek, hogy teljesen normális szokás és megdicsért, hogy magamtól kezdtem csinálni.

Semmi bajom a pszichológusommal, szeretek járni hozzá és tényleg segít. Csak nem tudom, hogy ez mennyire szokványos, hogy megtudok az életéből dolgokat. Nem sok dologról van szó és nem részleteket mond el, csak kicsit zavar, mert hajlamos vagyok túlzottan megkedvelni embereket és minél jobban kedvelek valakit, annál fájdalmasabb utána elengedni. Úgy érzem, amikor a pszichológusom elmond valamit, akkor egyre jobban kedvelem és ez megijeszt.