Autista vagyok és szenvedek magamtól. Mit tegyek, hogy a hétköznapi dolgok ne bolondítsanak meg?

Túlvagyok a pszichiátrián, a zárt osztályon és a gyógyszeres kezeléseken is. De ezek olyan berögzült szokások, hogy nem tudok másképpen viselkedni.

Például a ruhák. Melltartóban nem tudok megmaradni, sem bugyiban. Azokat nem hordok, mert rosszul vagyok tőlük, rám tapadnak, megesznek. Így is két számmal nagyobb ruhát kell hordanom, hogy ne érezzem magamat úgy, hogy összenyomnak. Kabátot, pulóvert, vastagabb ruhát látni sem akarok. Olyan, mintha beszorultam volna valamibe. Amúgy sincs hidegérzetem, úgyhogy elvagyok anélkül, de utálom, hogy megbámulnak az utcán.

Emberekkel nem jövök ki jól. Sunyik, önérzetesek, nagyképűek. Állatokat viszont imádom. Tőlük nemcsak, hogy elviselem, de el is várom, hogy nyüzsögjenek körülöttem. Sokkal inkább az ő fajukhoz tartozom lelkileg.

A másik, ami kiborít, az a figyelmetlenségem. A piroson átsétálok, mert nem látom mi van, mikor beszélnek hozzám sem fogom fel, hogy mit mondanak, filmezés közben elkalandozom, olvasni nem tudok hosszabb távon, mert nem tudom figyelni az adott szöveget.

Akármilyen tevékenységet végzek, a pillanatnyi koncentrációm határozza meg, hogy tudom-e teljesíteni vagy sem. Össze - visszaság vagyok.

Kötni nem tudok, egyszerű kérdéseknél leblokkolok, ha éppen nihil hangulatom van. Még a nevemen is gondolkoznom kell olyankor.

Azt is utálom, hogy a járdán kell közlekedni.

A másik, amit utálok, az az álomszerű érzés. Elkezdek lebegni a világban, mert hát itt vagyunk ebben a végtelen űrben és úgy érzem, hogy lassan elrothadunk. Hogy a csillagok csak lyukak az égen. Vagy az a világközpont, csak mi vagyunk ennyire idelent.

Nem vagyok nyugodt, meg úgy el is vagyok. Nem tudom eldönteni egyébként, hogy milyen ember vagyok, mert nagyon hangulatfüggő.