19 évesen totális kiégés? 19/L
Úgy érzem, már nem tud engem impulzus érni a világban. Itt vagyok otthon, nyáron, jó időben, barátokkal tele, a családommal is nagyon jóban vagyok, de semmi nem motivál az égvilágon, hogy reggel felkeljek és bármit csináljak. Minden rendben van az életemben, sínen a jövőm - ahogy mondani szokták -, de nem tesz már semmi igazán boldoggá.
Úgy érzem, már mindent megtapasztaltam érzelmileg és mentálisan, amit mások csak felnőtt korukra szoktak. Koraérett gyerek voltam (vagyok), emlékszem, amikor óvodában olyan tapasztalatokat szereztem, olyan észrevételeim voltak a világgal kapcsolatban, amiket a barátaimtól 10-12 évesen hallottam később vissza. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan érzelem, amit még nem tapasztaltam, pedig nagyon reménykedem benne.
Soha semmit nem eröltettem magamra, mindent úgy tapasztaltam, ahogy jól esett. Korán voltam "szerelmes", már 8 évesen rájöttem, mit jelent a barátság, magány. Versenyistálló szerű iskolákba jártam, jó tanuló voltam, sportoltam, mindent csináltam. A szüleim arra neveltek, vállaljak felelősséget a tetteimért, korán nőjek fel, hogy az élet nem egyszerű, és meg kell küzdeni mindenért. A körülöttem lévők cselekedeteit mindig racionalizáltam emiatt, ritkán lep meg bármi vagy bárki. A jelenlegi kapcsolatomban is épp emiatt nem tudok boldog lenni, vagy szerelmes, mert az egészet az agyunk által generált hormonoknak tudom be. Semmiben nem látok már varázst:(
Annyira irigylem azokat, akiknek kis, hétköznapi dolgok boldogságot tudnak okozni. Évek óta nem érdekel hogyan öltözködöm, csak arra figyelek, ápolt és nagyjából csinos legyek, de szószerint kínzás elmennem vásárolni. Eszembe nem jutna kifesteni a körmöm, vagy befesteni a hajam, jelentéktelennek érzem ezeket a dolgokat. Mások azt mondják de éretten gondolkodom, nem szórom a pénzt, én meg mindent megadnék, hogy bármi ilyesmi boldogságot okozzon.
Bárki bármi tippet tud adni esetleg? Évek óta nő ez az érzés, attól félek, sosem múlik el. A kérdést egyébként két történés inspirálta: nem rég elvesztettem egy közeli hozzátartozóm, akihez erős érzelmi kötelék fűzött. Meg sem rázott, se a hír, se azóta. A másik, hogy elmentem kávézni egy barátnőmmel, és teljesen el volt ragadtatva a latte tetején lévő virágmintától. És ebbe belesajdult a szívem, mert én az ilyesminek utoljára kisgyerekként tudtam örülni.
Szinte én is ugyanígy vagyok ezekkel az érzésekkel. Úgy érzem, hogy teljesen kiüresedtem, nem sok minden rendít meg, nem tudok semminek sem örülni, nem motivál semmi kb.
Lehet a Te esetedben még a pszichológus megér egy próbát, de én már nem erőltetem az életet.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!