Pszichológust kellene felkeresnem?

Nem tudom, hogy mi a problémám, egyáltalán van e problémám, esetleg magamnak csinálom...

24 éves nő vagyok, párommal élek, 1,5 éve vagyunk együtt. Előtte volt egy 4 éves és egy 3 éves kapcsolatom. Ebből gondolom, hogy elég ragaszkodó vagyok, a koromhoz képest (!) hosszabb kapcsolatokból.

Óvodás voltam, amikor már tudtam mi az, hogy megcsalás, ugyanis anyám 2 gyerek után azt gondolta, így apámtól külön utakon folytathatja. Ezek után öngyilkossági kísérlete volt, apa hozta haza két kezében, kihányatta vele a gyógyszereket amiket bevett, napokon át ápolta és miután felépült együtt folytatták. Évekkel később apám félrelépése derült ki. Ezek után is együtt maradtak. A 24 évig tartó kapcsolatuk 10 hónapja ért véget, anyám elköltözött apától. (Egyébként azóta négyen vagyunk édestestvérek, én vagyok a legidősebb.)

Amikor gyerek voltam mindkét szülőm, ha éppen nem jókor álltam elő beszélgetéssel, csínytevéssel, és az volt az utolsó csepp a pohárban náluk, akkor verést kaptam. (Másik 3 testvérem életük során mind csak 1x kapott, és csak pofont.) Sokat szorongok, félek, hogy elhagy a párom, akit nagyon szeretek. Félek, hogy megcsal. Féltékeny vagyok. Sokszor szociálisan szorongok. Ha szar napom van nem megyek el egyedül a boltba sem, húgom ha ráér és elkísér akkor elmegyünk együtt, ha nem akkor inkább főzök olyat, amihez van otthon minden alapanyag. Jobb napomon nem okoz gondot egyedül pl boltba menni. Tömegközlekedést nem kell használnom, autóm és jogsim van, de ha csak belegondolok hogy egyedül fel kéne szállnom a buszra lever a víz.

Utálok valahova elsőnek menni, szorongok előtte. másodszorra mivel már ismerős a hely nem probléma, nyugodt vagyok. Jelenlegi lakásunkba az internetet sem merem elintézni, a másfél éve lejárt személyim helyett mindenhol jogsit adok, ha igazolnom kell valahol a korom. Sokszor hiszem azt, hogy mindenki engem néz, és lefagyok (pedig tudom, ki vagyok én hogy velem foglalkozzanak, mégis ezt érzem). Kifelé ezeket elég jól leplezem, belül vívódok csak, környezetem azt hiszi minden rendben velem, senki nem tud ezekről, random helyzeteknek állítom be. Ha szorongok elsőnek menni valahova pl, azt mondom semmi baj, kicsit fáj a fejem, de mehetünk, tesóm mikor boltba hívom közös programnak állítom be, stb. Tudok beszélgetni emberekkel, találok témát, sokszor vicces is vagyok, ezért nem értem mi az pontosan, ami lejátszódik bennem. Sok előadást és könyvet olvastam, de érzem, hogy àtmenetileg, pillanatnyilag használnak, utána ismét mérgezem magam a saját gondolataimmal, félelmeimmel. A gyermekkorom szeretném feldolgozni, elsősorban arra gondolok, hogy ott csúszott el valami, illetve anyával való viszonyomon. Már kicsiként rájöttem másokat látva, hogy semmi szeretet, babusgatás, bíztatás, hit stb nincs nálunk. Ekkor lett nagy bizonyítási vágyam és szeretetéhségem (amit mivel nem kaptam meg gyerekként, nagyon ragaszkodok a páromhoz, illetve szeretném ha kimutatná, éreztetné a szeretetét, de nem nyaggatom ezzel). A bizonyítási kényszer és a dicséret iránti vágyam tanulásban merült ki, a jegyeimmel akartam bizonyítani, illetve egyre több házimunkával. Sem egy gratulálok a szép bizonyítványhoz és évkönyvhöz, vagy a segítségért egy köszönöm nem hagyta el SOHA senki száját. Pedig nem állandó jelleggel vártam volna, csak jól esett volna, mivel pont arra játszottam..

Elmennék pszichológushoz, de nem is tudnám hol kezdjem el, itt is rengeteg dolgot kihagytam, így értelmetlennek, zavarosnak is tűnhet. Biztos nem egy alkalomról lenne szó, ha eljutnék odáig. De tudom, hogy vannak ettől sokkal rosszabb helyzetben lévő emberek, így szégyellem is, mert lealacsonyítom a problémám, és félek, hogy megnyílni sem tudnék, itt is csak név nélkül merem kiírni.

Köszönöm, hogy időt szántál erre, legyen szép napod.