3 éve járok terápiára, most eljött a búcsuzás időpontja,már csak egy ülésünk lesz a terapeutámmal, de ez engem jobban megviseli,mint vártam. Ez normális? Folyton a sírás határán vagyok és csak a terapeutámra tudok gondolni.

És amúgy elégedett vagy szakmailag ezzel a pszichológussal? Emberileg igen, hiszen erősen kötődsz hozzá. Előbbre jutottál, fejlődtél? Még nem kéne abbahagyni, kérdés, hogy vele-e vagy mással, és erről vele kéne beszélned. Elfogadni nem elég, nem azért jársz, hanem hogy változz. A házassági terveidet is át kéne gondolnod: mi vonz és mi taszít a pasidban. Csak azért ne menj hozzá, mert már 30 vagy, akkor menj hozzá, ha fülig szerelmes vagy belé és a vele leélt életben lennél boldog. Ha egy pszichológus iránt ilyen erős a kötődésed, akkor nm biztos, hogy szerelmes vagy a barátodba. Kedvelni nem elég.

Emelem kalapom azok előtt, akik úgy találják, hogy nincs többé szükségük pszichológusra. Én úgy érzem, hogy minél mélyebbre jutok az önismeretben, annál inkább van hova fejlődnöm, nem tudom, hogy véget érhet-e valaha egy ilyen önismereti munka. Azonban ha Téged ennyire kibillent a saját döntésed, ráadásul olyanokat írsz, amiket emberek akkor szoktak, amikor MÉG nem járnak terápiára, meg kéne vizsgálni, hogy mennyire is értél révbe és hogy valóban az-e az értelme a terápiának, amit most elérni látszol.

Nem lehet, hogy ez az "egyszerre érzem a dolgok kezdetét és végét, a jót és rosszat" inkább arról szól, hogy nem tudod megengedni magadnak a jót, nem tudod teljesen átérezni a jelenben, hanem mindig van valami balsejtelmed, hogy vége lesz, elmúlik? Mert ez is inkább azt mutatná, hogy van még mit dolgozni ezen. Az egyetlen kérdés, hogy biztos, hogy ezzel a szakemberrel? Nem lehet, hogy maga az ember hiányozna, nem a terápiás munka előnyei? Mert ez esetben nem biztos, hogy egyáltalán a terápián sínen vagy.

Hát, ezzel még ki lehet békülni, valóban fontos a stabilitás. De akkor pont azért kell neked a terapeuta, hogy az érzelmi hiányaidat kielégítse. Valaki, akire irányíthatod a szeretetedet, mert a barátod, ha jól veszem ki a szavaidból, annyira nem vevő erre. Amúgy ismerős a helyzet a személyes életemből. Az én férjem (sajnos meghalt) néha az agyi intelligenciájával igyekezett bumfordi, tulajdonképpen neki egyáltalán nem jól álló, és ettől aranyos módon kompenzálni ezt a racionalitását tudatos cukisággal. De valójában az egész, nagyjából boldog életemben benne volt egy hiány, a gyengédség iránti vágy, amit én csokival pótoltam, ami erősen meg is látszik rajtam. Tudatosan megvolt bennem is az alku: a gondoskodásért, biztonságért, szellemi társaságért, gondolkodásbeli, életvitelbeli, stílusbeli és szexuális partnerségért cserébe elfogadtam ezt a gyengédséghiányt, ami nem szeretethiány, csak annak egy más kifejezésmódja. Én úgy gondolom, hogy összességében jól döntöttem, de nem tudhatom, hogy esetleg jöhetett-e volna valaki olyan, aki mindenfajta kívánalmamnak megfelelt volna. Mindenesetre ne dönts gyorsan, és próbáld meg példaadással egy kicsit érzelmesebbre nevelni - egy intelligens ember hagyja magát. És legyenek barátnőid is, akik azt tudják nyújtani, amit ő nem. Gyanítom, hogy a pszichológus az odafigyelő barát szerepét is betölti az életedben.

Egy lányom van, dehát a gyerekek nagyon gyorsan felnőnek illetve meg is oszlik a rájuk irányuló figyelem sok más családtag között, meg hát az anyai szerep, amikor te adsz és gondoskodsz, nem ugyanaz, mint egy felnőtt partneri gyengédség.