Mi baj lehet velem? És mit tudok ez ellen tenni?

1,5 évig alsóban szekáltak, kiközösítettek, csúfoltak olyan dolgokért amit most nem osztanék meg, stb…Ezen már túl tettem magam mivel felsőben egy normálisabb közösségbe kerültem de sok sebet hagyott rajtam az a korszak. 6-ban kezdtem el észrevenni, nem tudom kontrollálni nagyon a dühömet. Màs, ismeretlen emberek között valamennyire tudom türtöztetni magam amit nem értek, de a családommal és a közelebbi hozzátartozóimmal szemben nem tudom kontrollálni magam. Elkezdek kiabálni és hasonlók. Miután lehiggadtam szörnyű bűntudat kezdd el gyötörni. Ez nem az első eset hogy a legkissebb dolgok miatt ez történt. Ha a szüleim szídnak nem érzek bűntudatot, de ha a hozzám közel álló testvérem mondd valamit el fog a mélyhetetlenűl gyötrő büntudat. Semmi, de komolyan semmi az égvilágon nem tud már elszomorítani, talán még egy családtagom halála sem (amibe rettenetes belegondolni), de ha a testvérem lesz szomorú akkor egyszerre mérhetetlen szomorúság jár át, és egyszerre tömény gyülölet és a harag a személy iránt aki okozta ezt neki. Ez a mai napig így is van. Családon kívűli életem így zajlik. Aztán 7.-re vissza jött az egyik alsós haverom, akit akkoriban még egy jó cimborámnak tekintettem. Rettentő öntelt lett, és lesajnálóan kezelt amit nem is titkolt. Sokszor megszégyenített, viccnek nevezve. Gyülöltem, és jelenleg is így érzek iránta. Azonban nyári szünetben egy jelentős változáson mentem keresztül. Végig gondoltam mindent, és magamat kezdtem el hibáztatni mindenért. Szánalmasnak tartottam magam. Eljött újra sajnálatomra a szeptember, és fél évig rá se hederítettem az akkori barátaimra. Egy kicsit probálkoztak vissza szerezni, mint a régi, életvidám barátjukat, de feladták pár hét múlva. Végül kövi félévben erőt véve magamon, realizálva hogy szocializálodnom kéne újra úgy mondd “visszatértem” . Így haladt ez 8.-ig amikor elszakadtak útjaink örökké. Nem tartottuk a kapcsolatot. 9.-ben új barátokra tettem szert, semleges lelki állapottal. Nem voltam se boldog, se szomorú. akkor jött a karantén ami a legkevésbé sem tett jót. most 10.-es vagyok, lassan 11.-es és online barátokra probálok szert tenni. Nem akarok elveszíteni újra a szociális életem és úgymondd engedni a szomorúságnak. Nem nagyon megy, nem is írtam volna ki ezt ha menne. Minden egyes kapott üzenetet túl gondolok hogy megbántottam-e, idegesítem-e, egyszerűen szorongok a választól amit kapni fogok, mindenegyes alkalommal amikor ráírok valakire és nem kapok vissza egy 100%-ig barátságos üzenetet egyszerűen megbánok mindent. Felsőben sok barátom volt és hangsúlyozták hogy vicces és kedves vagyok, mellesleg jó tanácsokat adok. Kezdek bizonytalan lenni hogy tényleg komolyan gondolták-e. Sok személyiséget vettem már föl hogy imponáljak sok különböző embernek. Viszont ezekre az eljátszott személyiségekre hamar ráunok ahogy az illetőre is tehát ez az ismerkedés dolog max 2-3 napig tart. Az egyetlen akinek az eredeti személyiségemet mutathatom az a testvérem azonban nem akarom másnak megmutatni. Tudom, érzem hogy nem érdeklik. Nem érdeklik akármit mesélek. Őket csak az érdekli hogy a saját problémáikat elmondhassák. És én kezdek ebbe belefáradni. A félelembe hogy megbántok valaki. Hogy valakinek csak arra kellek hogy valakinek elmondhassa az ő bajait. Hogy megkérdőjelezem a létezésem. A bűntudatba. Dühbe. Mindenbe. Nem akarom megölni magam, de nem is akarok továbbra is élni.