Lehet hogy depresszió? Ha nem az, akkor mégis miért van ez?

Kisebb koromban - olyan 11-12 éves koromig - nagyon nyitott személyiség voltam, ha mentünk strandra máris szereztem barátokat, szerettem szerepelni versmondókon, versenyeken stb. Idővel ez változott, amit pár kisebb "traumának" tudok be. Röviden annyi, hogy sok olyan szituációba kerültem, ahol megaláztak és megszégyenültem. 5-6. osztályos koromban elkezdtem félni emberek előtt, ha tudtam, hogy szerepelnem kell vagy beszélnem több ember előtt, teljesen bepánikoltam. Ez odáig ment, hogy már versmondón sem ment a szereplés, totál leégtem, mert nagyon beparáztam.

Suli első évében nehezen szereztem barátokat, ami megint csak negatív hatással volt rám, mert igazolta, hogy sajnos nem vagyok olyan, mint régen, nehezen ismerkedem. Úgy gondoltam ez természetellenes: a busztól rettegtem, pedig sajnos suliba azzal kel bejárnom. Nehezen szoktam meg és szinte körül se nézve keresek egy helyet és már ülök is le, annyira zavar, ha néznek az emberek. Szóval elmentem pszichológushoz, egy hónap után elküldött, azt mondta csak túlidegeskedek mindent, semmi komoly. Én úgy gondolom szociális szorongásom/fóbiám van, bármi is a helyes megnevezés. Nem orvos jelentette ki, csak feljött egy cikk a neten és a "tünetek" passzoltak. SZerencésre utcára még ki merek menni, de ez a vírusos helyzet és a vele járó antiszoc életmód rossz hatással van rám és teljesen parázok lassan a futártól is.

Illetve - azon kívúl, hogy sok helyzettől természetellenesen félek - időnkent rosszul vagyok lelkileg. Néha nincs ok - rosszul leszek és jön az önsajnáltatás, önostorozás, és még mélyebbre süllyedek. Ez depresszió?

Sajnos nem jó, amikor ilyen helyzetben vagyok, és talán hülyén hangzik, de valahogy ha jól vagyok, az kétellyel tölt el. Mert bármikor újra rosszul lehetek. Ezért ha szomorú leszek, azért nyugszom meg tőle, mert tudom, hogy ez a rossz, amitől nincs lejjebb, nem kell félnem. Hülye logika, de néha igazán mélyre tudok süllyedni lelkileg.

18/L