Szeretethiány/figyeleméhség miért alakul ki? Belső vagy külső tényezők okozzák ezt?

Okolható az egyén és a környezet is.

Kiskoromban pl utaltam, ha hozzám ér bárki, apának és családjának ezzel semmi baja nem volt, betartották, akkor ők voltak a "kedvenceim", mert távolról szerettek, míg anya és családja "kényszerítették", hogy puszi, ölelés, simi miegymás. Mindig kb hányni tudtam volna tőle. Kellemetlen érzés ment végig rajtam, sikítani tudtam volna, összerezzentem, ahogy hozzám érnek, meg minden puszit letöröltem (mondjuk most is hajlamos vagyok😅)

Aztán ahogy telt az idő, anyai fele a rokonságnak vissza vett magából és csak néha közeledtek, néha akartak puszit, ölelést adni nem ilyen "gyere ide, de most azonnal és ölelj meg, mert megérdemlem!" módon, mint addig, hanem megkérdeztek és elfogadták, ha nemet mondok. Így pont annyi szeretetet kaptam, amennyit szerettem volna.

Apa családja továbbra sem próbálkozott. Nagyon távolságtartóak voltak alapból is, de velem meg főleg, úgyhogy egy idő után elkezdtem azt gondolni, ők nem szeretnek.

Ami a párkapcsolati, baráti szeretetet illeti, az előbbit fogalmam sincs milyen érzés, van, mikor optimista vagyok, elképzelem, hogy jó lehet és látom, van esélyem rá. Máskor sírok és arra gondolok, sose lesz senkim. Harmadszor meg arra gondolok, nem is kell nekem, eddig is megvoltam egyedül, minek nekem valaki. A barátaim meg vagy ilyen fix helyzetekben ölelem meg (köszönés, elköszönés, valaminek a megköszönése, nagy öröm), vagy megkérdezem tőlük, szabad-e. Ezen kívül igyekszem velük kedves lenni és figyelni rájuk, hogy érezzék a törődést, amit aztán azt hiszem, én is visszakapok tőlük.