Belefáradtam ebbe az egészbe. Mit csináljak?

Hiába kérek segítséget valakitől, nem tud mit mondani nekem, mindenki teljesen őrültnek néz, ha néha beszélek az érzéseimről, és lehetséges, hogy tényleg nem stimmel valami bennem, de talán meg is érdemlem.

A történet azzal a bizonyos "szörnyű" gyerekkorral kezdődik, ami talán mindenkiben benne maradt. Az apám alkoholista, az anyám szintén, és mindig végig kellett néznem, de legalábbis hallgatnom azt, ahogy majdnem megölték egymást. Erről ennyit.

Folytatódik azzal, hogy mivel senki nem szabott határt az étvágyamnak, sikerült magamat jó korán felhízlalnom 90 kilóra, melynek az lett a vége, hogy állandóan csúfoltak, majd bulimiás lettem. A belső szerveim tönkrementek, ma már alig van olyan étel, amit meg tudnék enni bűntudat és fizikai fájdalom nélkül. (Talán a tüdőm az egyedüli, ami még ép.)A súlyom már normális, csak én nem látom magamon...

Lány létemre beleszerettem egy másik lányba. Az egész család homofób, a lány - mint ahogy öt év után kiderült - viszont szeret, szóval ezzel már talán nincs is olyan nagy probléma.

Hangokat hallok, és furcsa képeket látok magam előtt. A hangok tulajdonosait sosem látom, legtöbbször női hang amúgy, de van, hogy egy nő és egy férfi beszélget, veszekszik, mintha csak házasok lennének. A képekről annyit, hogy nem tudok tőlük enni, aludni, de ha lefestem őket, akkor kicsit megkönnyebbülök. Ha viszont magamban tartom, akkor remegek, és nem vagyok képes semmilyen feladatot elvégezni.

Utálom az embereket, és félek is tőlük. A férfiaktól különösen félek, mert sokszor próbálkoznak nálam. Magamat is gyűlölöm, amiért embernek, valamint nőnek kellett születnem, talán férfiként nem lennék ennyire tehetetlen. Bár szeretek segíteni másoknak, nem érzem azt, hogy eleget tennék értük.

Alig merem kitenni a lábam az utcára egyedül. A buszon is sokszor rosszul vagyok a tömeg miatt, ha valahol fel kell szólalnom, akkor remeg/elmegy a hangom, kimegy az erő a végtagjaimból.

Ha valamit kapok, vagy kérek valakitől, egyből bűntudatom lesz. Ha valaki az én társaságomban szomorú, ha eszem, ha iszom, ha nem dolgozom eleget, szintén, amiért képes vagyok különböző módokon "megbüntetni" magamat.

Állandóan rémálmaim vannak, ezekben vagy az összes szereplőt én "játszom" (pl.: üldöző, üldözött), vagy semmit sem tudok arról, hogy mi történik körülöttem, vagy észre sem vesznek. A szüleim gyakran bántanak az álmaimban. Sokszor álmodom nagy, színes bútorokkal és játékokkal, bohócokkal. Ha nem eszem egész nap, akkor álmomban mégis megteszem, és emiatt napközben is bűntudatom van.

Annyira jó lenne sírni egyet, de valahogy úgy érzem, mégsincs okom rá, és emiatt mérges vagyok magamra, mert bizonyára vannak olyanok, akik nagyobb gondokkal küzdenek, mégis szeretnek élni.

Már tényleg nem tudom, mihez kezdjek magammal, nem akarom úgy megölni magam, hogy tudom, hogy egy ember is szeret. Tudom, milyen érzés az, ha magára hagyják az embert, ha egy rokon a föld alá menekül...

Csak néhány kérdésem lenne ezek után: miért vagyok én ennyire elcseszve? És mi ez egyáltalán, valami elmebaj?