Milyen felismeréstől változott meg az életetek pozitív irányba?

Elég nagyot változott bizonyos értelemben, amikor egyik nap bevillant a felismerés, apám nem tévedhetetlen, nem mindig neki van igaza, így tehát amit akaratlanul elcs*szett már óvodás koromtól kezdve, hogy nem szó szerint, de azt traktálta belém, hogy miután ő meghal (merthogy anyám elhagyott), nem lesz kire támaszkodnom, egyedül maradok a világban, és qrva nehéz lesz... és mindezt úgy állította be, mintha nélküle halál várna rám, olyan tehetetlen vagyok/leszek, és mintha nem az élet része lenne, hogy egy nap ez igenis eljön.

Emiatt sokat aggódtam, pláne, hogy tényleg csak ő volt/van nekem, aki mindig mellettem volt, aki támogatott a dolgaimban és mindent amim van, megadott. Nem anyám, nem nagyanyám, csak ő, és mert elhagytak, pláne jobban ragaszkodtam hozzá. És basszus, erre kb 17-18 éves korom körül jöttem rá, hogy igen, ijesztő lesz, lehet sok mindent szúrok el, de nem kell ANNYIRA paráznom, mint ahogy nekem azt beállította oly' kedvesen a túlféltésével. Többek között ez. Tudatosan őt tényleg a jószándék vezérli, nem akar nekem rosszat, mégis sikerült nagyokat rúgnia belém, és ha elmondom, akkor se veszi észre, mert szerinte jól csinálta. 🤷‍♀️

19/l

Igyekszem összeszedni a legfontosabb gondolatokat, bár a felsorolás nem lesz teljes, mert hosszú folyamat volt.

- A múltam nem határozza meg a jövőmet.

- A világ nem jutalmaz és nem büntet. Egyedül rajtam múlik, hogy mit hozok ki a saját lehetőségeimből. Helyettem nem cselekszik senki.

- Mindenki másként látja a saját lehetőségeit. Minél szélesebb látókörű valaki, annál többet ismer fel.

- Jobb bátran kockáztatni, mint biztonságra törekedve szenvedni.

- Az érzelmeim megfelelő kezelése a legerősebb eszköz, amivel rendelkezem. (És tanulható.)

- Én osztom a szerepet saját magamnak. Ha értéktelennek tekintem magamat, mások felé is azt sugárzom, így ők is olyannak látnak. Ha értékesnek, akkor pedig annak könyvelnek el.