A pszichoterápia hogyan segít?

Hogyan éltétek meg?

Először eléggé idegen volt, de fokozatosan felengedtem, olyan félév alatt. Hamarabb is lehetett volna, de ez az én nyakas, nem engedek a 48-ból hozzáállásom miatt volt.

Vártátok a következő találkozást a terapeutával?

Korábban így volt, mert javulni akartam (most is akarok), és többé-kevésbé a terápiától vártam a javulást, holott hamar tudatosítva volt, hogy az nem a terapeuta dolga, hanem az enyém.

Összességében jobb hangulatban jöttetek ki egy terápiás ülésről?

Esete válogatja. Néha igen, amikor valami javulást észleltem magamon. Többnyire azonban elgondolkodósan, vagy egyenesen gondterhelten vagy haragosan, hogy mi mindent megtehettem volna a saját helyzetem javítása érdekében vagy hogy amire nem voltam képes, mennyire nem adtak segítséget a szüleim, és hogy emiatt akkor haragudnom kellett volna. Most is szabad emiatt haragudnom, de nem sokáig, mert ez a feldolgozás része. A sikeres lezárás egyik jele, ha már nem haragszok.

Milyen érzés a pszichoterápia?

Egy bizalmi viszony. Mindent el kell mondani neki, ami számít. Az számít, ami segít értelmezni a helyzetet, főleg érzelmileg. Én sajnos túl sok időt fecséreltem el a megbeszélt helyzetek fizikai leírására az érzelmi körülmények átélése és leírása helyett. A terapeuta olyan dolgokat tud rólam, amiket anyám sem és a legjobb barátom sem.

Ha terápiára mész, akkor az alábbiakat ajánlom a figyelmedbe:

1. A jó terapeuta sosem mondja meg, mit kell tenned, hanem csak rákérdez, hogy ez meg az meg amaz lehetséges-e, és miért ezt vagy azt vagy amazt választod.

2. Az érzelmeidet és a megtárgyalt helyzetekben szereplő többiek érzelmei a lényegesek, nem a hol, mikor, ki, milyen (néha ez is).

3. Inkább gondolkozz 1 percet a válasz előtt, mint hogy felesleges részletekkel terheld a terápiát és a terapeuta agyát! Fura, hogy csöndben vagy és fizetsz érte, de megéri. Ezt későn értettem meg.

4. Bármi is a gondolatod, igyekezz a terapeuta kérdésére válaszolni, nem arra amit te gondolsz vagy azt mondani, amit akarsz.

5. Nem csak a terápián kell terápiázni, hanem egyre többet magadat, otthon is. Magadat megtanulva elemezni egyre gyorsabban haladsz a terápiával is és egyre több érzelmi gondodat meg tudod oldani magadban is a terapeuta mankója nélkül.

Én az 5 év terápiámból (habár a magánéletben sokat fejlődtem ezalatt, de nem eleget , ráadásul sokba is került) 3-at elpazaroltam a szófosással, felesleges részletekkel, azzal, hogy a terapeutát a múltamat érintő lelki szemetesládaként kezeltem (pl. nem arra válaszoltam, amit kérdezett stb.). Ne kövesd el ezt!

A pszichoterápia úgy segít, hogy nem veszed észre. A legelterjedtebb tévedés/elvárás a pszichoterápiával kapcsolatban, hogy felismerések útján hat vagy a terapeuta tanácsokat ad, hogy hogyan kezeld az életed, mit tegyél hogy jobb legyen, azaz az elvárás az, hogy agyi szinten, megértés szintjén történjenek a dolgok. Nos, a pszichoterápia egyáltalán nem ilyen. Amíg agyi szinten mennek a dolgok, addig nem hat.

Ezért kifejezetten káros, ha valaki úgy megy terápiára, hogy "tudja" mi a baja, "ismeri az okokat" és határozott elképzelése van arról, hogy mit és hogyan kell megoldani. Az rátesz erre egy lapáttal, ha még pszichológiai alapműveltsége is van, mert akkor hajlamos az alapján elemezni magát. Na, ez mind kiválóan garantálja a sikertelenséget!

A pszichoterápia akkor válik hatásossá, ha a kliens elengedi azt, hogy ő tudja, mik a fontos részletek és azokról próbál beszámolni a terápián ahelyett, hogy menne abba az irányba, amerre a terapeuta próbálja vezetni a kérdéseivel. A terapeuta az érzések irányába fogja terelni és mihelyst a kliens hagyja magát, hajlandó belemászni a saját érzéseinek a mélyébe, leveti az álarcait önmaga előtt, na akkor jön a terápiás hatás. És nem olyan dolgokban nyilvánul meg, amit a legtöbben elvárnak, akik egy gonddal elmennek terápiára, hogy közvetlen abban fejlődnek majd.

Hanem pont csak annyi, hogy elkezd máshogy reagálni dolgokra, elkezd kicsit máshogy érezni bizonyos szituációkban, bizonyos gondolatok hatására. Ez teljesen észrevétlenül történik meg, a háttérben, nem lehet majd konkrét felismerésekhez kötni. Lehet olyan ugyan az elején, hogy felismersz dolgokat, mégsem változik a hozzáállásod. De ez csak azért van, amit írtam, hogy az ésszel való belátás nem elég.

Hogy milyen az egyes ülések után - változó. Az elején rosszabb, mert több a kaki, ami feljön, több az elnyomott ismeretlen negatív érzés, aztán az ember gyakorlatra tesz szert a szembenézésben és már nem álszerénykedik önmaga előtt, sőt elkezd örülni annak, ha még feljön valami, mert legalább nem a háttérben dolgozik kontrollálatlanul tovább.

De még a sok fájdalom ellenére is legtöbbször vártam az alkalmakat. Később, amikor már inkább önmagam voltam, a találkozók vidámakká váltak, sokat nevettünk a terapeutával. Nem tudom, vége van-e egyszer egy terápiás munkának, szerintem ha jó egy terápia, akkor olyan szintű önreflexiós képessége alakul ki az embernek, hogy mindig tud hova fejlődni. Bár valószínűleg már milliókat költöttem rá, az utolsó fillérig megéri. Ilyen érzés a pszichoterápia.