Vannak itt hipochonderek?

"Vannak itt hipochonderek?"

csak azok vannak.

I'm here🙃

Betegesen az vagyok😂 Most is elkezdett szúrni a hasam egyből vakbél, meg ilyenek jutottak az eszembele.

Sajnos eléggé közrejátszik, mindig magamat figyelem és a tüneteimet, hogy éppen milyen bajom van :(

A tünetektől meg egyenesen megőrülök.. Mellkasi fájdalom, gyors szívverés, fejfájás, bármilyen random fájdalom valahol, szédülés, gyengeség, végtag és fejzsibbadás és végtaggyengeség

Nekem minimum 10 orvos kell hogy el is higyjem xd De sztem még akkor sem..

Én az voltam.

Ma már csak akkor jön elő, ha olyan tüneteket észlelek magamon, amelyek AKÁR egy komolyabb betegségé is lehetnek.

Régen viszont kerestem magamon valami rendellenességet, és bármit találtam, felnagyítottam, és mögé képzeltem valami szörnyű kórt.

Általában az első orvosi vizsgálat megnyugtatott, de aztán rövidesen előszedtem egy másik panaszt.

Végül hosszú munkával és önelemzéssel rájöttem, hogy miből ered, és önerőből kikeveredtem belőle. Mindig van egy mélyben húzódó ok, a hipochondria nem magától alakul ki, és az abszolút nem normális.

#6

Előbb az egyszerűbb kérdés: 2004 tavaszán kezdődött, amikor rájöttem, hogy a halálos betegségek ellen nem véd meg senki és semmi. Kiszolgáltatottnak kezdtem érezni magamat, és persze vártam, hogy mikor sújt le rám az élet egy ilyen kórral.

Kb. 2011-ig tartott el, kisebb-nagyobb szünetekkel.

Hogyan jöttem ki belőle?

Az állandó rettegés időszaka úgy 2006 nyaráig tartott. Utána voltak végre "pihenők". De sokáig nem változott érdemben semmi, még 2011-ben is volt, hogy orvoshoz rohangáltam apróságok miatt, eltelve halálfélelemmel.

Rájöttem, hogy mi okozza ezt: érdemtelennek tartottam magamat az életre. Feleslegesnek, akit az univerzum a maga kemény törvényeivel előbb-utóbb elsöpör a Föld színéről.

Hogy miért? Mert krónikusan alacsony önbecsülésem volt. Nem éreztem magamat elég férfiasnak, elég erősnek, elég bátornak, elég érettnek az élet kihívásaira.

Ezeken kezdtem el komolyan dolgozni, és a sikerélmények végül meghozták az áttörést: a fókuszomból elkezdtek kikerülni ezek a betegségfóbiák, és egyre reálisabban kezdtem látni a helyzetemet, ha valamilyen tünettel találkoztam magamon.

Ez összességében megnyugtatott, és már nem láttam olyan feketén-fehéren mindent. Már nem számítottam arra - ahogy ma sem - , hogy nekem kijár valami súlyos betegség, és előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik.

Pozitív hozadéka volt az egészségesebb életszemlélet (nuku cigi és pia, odafigyelek a táplálkozásra nagyjából, és mozgok is), illetve a betegségek megismerése (többet tudok róluk az átlagnál).

(Izomrángás simán lehet a stressztől.)

Egyébként tedd fel a következő két kérdést:

- Kinek hiszek jobban? A laikus önmagamnak, vagy 7 különböző neurológusnak?

- Miért hazudnának nekem a neurológusok, mikor arra esküdtek fel, hogy meggyógyítsák a hozzájuk fordulókat?