Miért csak a speed-től van önbizalmam?

Amikor be vagyok állva akkor vágom le hogy nagyjából mit is csinálok. Vagyis inkább azt hogy semmit sem csinálok, mert valahol belül félek az élettől. Arra hogy miért is nem csinálok semmit, már megszámlálhatatlan kifogást találtam ki. Ezeket (a kifogásokat) mára el sem hiszem, és rájöttem azért vagyok ebben a helyzetben, mert pontosan ilyen döntéseket hoztam eddig. Viszont hiába látom az egészet, mert változtatni nincs erőm. Csak kirobbanások vannak, és azok is általában akkor amikor épp "felébredek" valami stimuláns gyorsító szertől. Ilyenkor közvetlenül tudok beszélni magamról, és a hibáimról. Látom hogy mit kéne tennem, és akkor úgy érzem világmegváltó erő lakozik bennem, végtelen lehetőségekkel. Azonban mikor kimegy a szer hatása, akkor csak az elméleti meglátásaim maradnak meg.

Pl az hogy azért nem változik az életem - mert nem változtatok rajta.

De hiába a rengeteg szenvedés, és hogy így azt érzem nincs értelme az életemnek, mégsincs meg az elhatározottság a változtatáshoz.

Tudom erre az a magyarázat hogy még több szenvedés kell... De ennyi még nem volt elég? Vajon a világban akik most ugyanígy önmaguk lekorlátozása miatt szenvednek, és komoly csapásokat kapnak az élettől, őnekik is kevés volt minden esetben a szenvedés (mint nekem). Csak ez is elgondolkodtató. Persze kinek mekkora szenvedés kell... Lehet hogy nekem minden kevés lesz, mert nem tanulok a saját hibáimból sem.

A lényeg hogy az van, hogy a szer hatása alatt van erőm, és önbizalmam.

Tehát akkor lehet hogy ez csak egy kémiai "hiba" a fejemben? Vagy ezt én hoztam valahogy létre mentálisan?

Miért csak a spuritól érzem magabiztosnak magam?

Szerek nélkül hogy lehetne kihoznom magamból ezt a nyitottságot?