Mit lehet tenni ilyen depresszióval?

Sziasztok! 23 éves vagyok és korábban is hajlamos voltam depire de szeptemberben nagy trauma ért: meghalt édesapám. Azóta gyakran hiányzik és szeptemberben napokig sírtam, nagyon rossz volt, utána azt hittem, sikerült elfogadnom, pár napja kezdődött minden előlről, volt, hogy sírtam, éjszaka is akár, hiányzik.

Az is elkeserít, hogy úgy érzem, elszúrtam az életem, mert jobb lett volna orvosira mennem, most btk-n vagyok. Régen mindig ez érdekelt de mostanában meg szívesen tanulnék valami mást is és már bánom, hogy amúgy nem tanultam elég jól a kémiát, bioszt, fizikát középsuliban, hogy nem jártam akár különórára is, csak, hogy jobb jegyem legyen. Sajnos a matekkal folyton szenvedtem, az vette el az időt meg sport meg nyelvtanulás.

Most meg már teljesen máshogy látom, nagyon érdekelne az emberi test, a betegségek, a gyógyszerek, akár a fizika vagy valami, esetleg pszichológia is, de már késő.

Anyukám haragszik rám, amiért nem tudok az apró örömöknek örülni, például ösztöndíjnak, a páromnak vagy neki (anyukámnak) de nem tehetek róla, most ez van. Valahogy engem nem boldogít az, ami most van. A tanulás azért nem, mert nagyon bánt, hogy nem lettem orvos. Nemcsak azért, mert az menőbbnek tűnik, hanem egyszerűen őszinte érdeklődés támadt bennem ez iránt és tudom magamról, hogy elhivatott lennék. A párom azért nem boldogít, mert azért a külső problémák csak beszűrődnek a kapcsolatba és amúgy is, valahogy ha nem vagyok amúgy kiegyensúlyozott, akkor hiába. Valamennyire felvidít és vigasztal, de teljesen boldog ettől nem vagyok. Annak meg örülök, hogy van még legalább anyukám, de apukámat akkor sem pótolja.

Az is nagyon jó lenne, ha csinálhatnék néha valami új dolgot és nem majdnem minden héten ugyanazt, de erre nincsen időm. A következő félévben sokkal több időm lesz, de addig el kell jutni.

Lehet tényleg jót tenne nekem egy pszichológus, de anyukám szerintem ideges lenne, ha pszichológusra lenne szükségem. Nyugtatót is bevennék, ha az segítene rajtam, de annak meg szerintem apukám nem örülne (orvos volt és ahogy ismerem, van egy olyan érzésem, hogy nem akarná, hogy bevegyem, de nem tudom).

Néha múltbeli dolgokat is átértékelek, hogy mi az, amit máshogy kellett volna felfognom, mit nem kellett volna mondanom, kinek miben volt igaza. Meg hogy amúgy alakulhatott volna máshogy is az életem és néha sajnálom, hogy nem alakult máshogy.

Magammal sem vagyok elégedett, úgy érzem, hogy még jobban kellene teljesítenem, még több mindenhez kellene értenem, más személyiségemnek kellene lennie, optimistábbnak kellene lennem.

Szinte alig van valami, ami örömmel töltene el, kivéve ha heti egy nap délután kicsit többet tudok pihenni és a párommal programot csinálunk. Ez sajnos heti egy alkalom és ennyi. Ő dolgozik, én egyetemista vagyok, az időbeosztásunk is elég ellentétes, és nyilván rengeteg pénzünk sem lenne folyton menni valahova.

Boldognak kellene lennem, mert a párom mindent megtesz értem, amit tud és amit el lehet képzelni, anyukám segít, ahol tud, az egyetemen egész jól mennek a dolgaim, akkor is, ha ez egy nehéz félév. Mégsem vagyok boldog.

Korábban is hajlamos voltam túlaggódni dolgokat, meg jelentőséget tulajdonítani valaminek, aminek nem kellene, meg régen sem voltam teljesen elégedett magammal, de ez az egész azóta "durvult el" mióta édesapám elhunyt.

Az szokott még segíteni picit, ha apukámhoz beszélek, és remélem, hogy hallja a mennyben vagy valami. Anyukámnak is beszél néha hozzá, és úgy gondolja, apukám válaszol is neki, persze nem úgy, ahogy egy élő ember.

Biztos nem vagyok normális, de hogyan legyek olyan, amilyennek kellene?

Valahogy már nincsen annyi célom sem, mint korábban, régen tervezgettem, hova szeretnék menni nyaralni, de már meg sem fordul a fejemben.

Régen szívesebben öltöztem csinosan, nézelődtem boltokban, valahogy ez eszembe se szokott már jutni.

Korábban néztem sorozatokat, már hidegen hagy, legfeljebb olyan szempontból kellemes nézni, hogy azt az időszakot juttatja eszembe, amikor apukám még velem volt.