Nem tudom elengedni a múltat?

Sziasztok!

Egy középiskolában kezdődő probléma miatt úgy érzem nem tudok továbblépni, miközben elmegy mellettem az élet. (Főleg tanulás, motivációhiány, depresszióról lesz szó.) Köszönöm annak aki elolvassa és normális választ ad!

Maximalista vagyok- általános iskolában és gimiben is folyamatosan le voltam terhelve plusz órákkal, zene, sport plusz tanulás. Mindenben próbáltam a legtöbbet kihozni magamból. Viszont a gimi utolsó évében szerintem depressziós lettem. Kiderült a hobbim az iskolában és mivel nem voltam népszerű -folyton szorgalmas diákként- nevetség tárgyává tettek. Folyamatos és állandó volt a lelki bántalmazás (abban az időben kissé paranoid is lettem). Nem érdekelt tovább a tanulás, holott addig minden vágyam az egyetem volt és a továbbtanulás. De egyszerűen nem tudtam rávenni magam a tanulásra, folytattam a hobbimat -valószínűleg ebben is bizonyítani akartam, főleg azoknak akik bántottak- és csak arra vágytam, hogy vége legyen a tanévnek. Őszintén szinte semmire nem emlékszem abból az évből, csak a mérhetetlen szomorúságra és elkeseredésre.

Ennek köszönhetően az érettségim borzasztó lett ahhoz képest, amit az emberek elvártak tőlem. Felvettek egy másik egyetem, ugyanazon szakára ahol le is húztam egy évet, de borzalmasan éreztem magam. Szintén ilyen lelki nyomorúságban, önmarcangolásban és ha nem, még frusztráltabban, amin az se segített, hogy egy volt osztálytársammal napi szinten találkoztam ott. Közben folyamatosan rettegtem, hogy ugyanaz fog megismétlődni, mint a gimiben. Emellet a tanuláshoz sem sikerült visszaszereznem a motivációt. Sikerült elkerülnöm a vágyott egyetemre, de még mindig küszködtem a motivációhiánnyal, pedig azt hittem az átkerülés meg fog oldani mindent. Mindent az utolsó pillanatra hagytam, és szinte csak a szerencsés tételhúzásaimnak köszönhetően maradt meg a jó átlagom, holott ez soha az életben nem volt így. Mindig mindent előre megcsináltam, előre tanultam, igyekeztem mindenre felkészülni stb.

Fogalmam sincs hogyan kerülhetnék ki ebből a körből. Pedig korábban is volt példa megalázásra, barátságok fájdalmas lezárására, de ezeken mind könnyen túlléptem. Már általánosban tudtam, hogy milyen szakra szeretnék menni, és akkoriban ez volt az első, mondhatni mindenek felett állt, hogy olyan középiskolába kerüljek, ami jó alapot ad ehhez. Szeretem a hobbim, de úgy érzem ha abbahagyom felesleges volt évekig kitartani olyan görcsösen mellette és olyan mintha feladnám, és ők nyernének. (Tudom, borzasztóan gyerekesen hangzik.) Egyfolytában bűntudatom van az érettségi miatt, nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe. Régen én voltam az aki mindig magabiztos volt a tudását illetően és szerettem tanulni, most meg egyszerűen képtelen vagyok rá. Mintha teljesen a visszájára fordult volna a személyiségem. Korábban egy olyan magabiztosságot adott a tudat, hogy én jó vagyok ebben, érek valamit és ez boldoggá tett.

Úgy érzem tönkretettem az életem, nem tudtam rendesen beilleszkedni az új közegbe, pedig próbálkozom, de a vírushelyzet sem segít. Jelentkeztem szervezetekbe, de félek, hogy mindenre kihatással van a pesszimizmusom és a nem érek semmit mentalitás. Volt már valaki hasonló helyzetben? Hogyan kerültetek ki belőle? Hogyan léphetnék ezeken a sérelmeken túl? Hamarosan pszichológushoz is fogok járni, de gondoltam megkérdezem itt is a véleményetek erről, hátha megnyugszik a lelkem. (Most vagyok harmad éves.) 21/L