Mit mondjak/csináljak?

Leakartam írni egy hoszzú élet történetet, de inkább a lényegre térek.

3 éves korom óta járok pszichológushoz.

Mégis, Ő nem tudja, hogy már jó másfél éve vagdosom magam, és még régótabba hányok evés után. Természetesen, ez nem látszik meg rajtam, mert tisztában vagyok vele, ahogy lenyelek egy falat ételt a kalóriák nagyrésze felszívódik, mégis nem tudom abbahagyni. Ugyanez van a falcolással is.

Illetve, amiért pár perce, vagy talán már órája úgy döntöttem, hogy ezt el kell mondanom neki, kezdem úgy érezni, hogy nincs minden rendben velem. Nem tudom megmagyarázni, de egyszerűen mondva, csak úgy kiborultam. Majdhogynem ordítoztam magammal és megint falcoltam.

Szorongok ha kimegyek az utcára. Hülyeségeken gondolkodok. Azt akarom ogy figyeljenek rám, mégis ha ez megtörténik undorodó érzésem támad. Utálom magam, máskor meg utálok mindenki mást.

Tinédzser vagyok, tehát tudom, hogy most épp nagyon benne vagyok a "korban", de régebben is ilyen volt. És kicsit aggódom, hogy a jövőben is ilyen lesz.

Hogyan kéne ezt tálalnom? El kellene ezt egyátalán mondanom? Mi történik ha elmondom? Egyébként, a koronára való tekintettel most nem találkozunk, hanem videochatlünk.

Köszönöm előre is a hasznos válaszokat.