Normális, hogy szégyellem magam a terapeutám előtt? Éreztetek ilyet?

Rosszul érzed. Ő nem sajnál, de csak úgy tud segíteni ha te őszinte vagy és feltárod az érzéseidet. Hidd el, nem itélkezik és nem kategorizál, mindannyian akik ott ülünk szerencsétlennek érezzük magunkat és panaszkodunk. Nincs ezzel semmi gond.

Bocsi az offért, de azt az alkalmatlan terapeutádat fel kéne dobni valamelyik egészségügyi kamaránál. Teljesen inkompetens az ilyen viselkedése.

Nem tudom ez mennyire segít, de en pl. nárcisztikus vagyok es az utolsó dolog amit valaha tenni akartam az az volt, hogy elmondjam bárkinek is a nyomorom, ezért is nem mentem szakemberhez hosszú évek óta tartó depresszióval. A járvány alatt eljutottam arra a pontra, hogy muszáj volt lépnem es bejelentkeztem egy pszichológushoz. Annak ellenére, hogy az első elem nem egy nagyon gyenge “szakemberhez” köthető, a pszichiaternel mar szinte el is kezdtem élvezni, hogy mindenki rám figyel es hogy csak magamról kell beszélnem, pedig durva dolgokat kell neki elmondanom es nagyon személyeseseket. Hamarosan megyek vissza hozza, sőt egyben egy második pszichológushoz is, de félelem helyett mar inkább várom, pedig meg mindig van bennem szégyenérzet, amiért a saját nyomoromrol kell beszélnem. Ha pedig elemez, annak csak örülj, az en első pszichológusom csak ült ott, mint egy kismacska es semmi szakértelem nem látszott rajta.

Én is így voltam. Első alkalommal konkrétan le sem ültem, bár én szorongásokkal mentem. Nem is akartam menni. Csak az ablaknál álltam és bámultam ki, közben az időt néztem, mikor van már vége. Ő meg beszélt hozzám. Kérdezgetett, eleinte csak finoman, én rá sem mertem nézni, max egyetlen pillanatra, csakhogy tudja, figyelek rá, mert féltem, hogy bunkó vagyok, de nem tehettem ellene semmit, gátlásokkal küzdöttem, képtelen voltam emberi kapcsolatokat kialakítani, pláne egy idegennel ezt megosztani, plusz én is folyton attól (is) féltem, hogy csak teher vagyok a nagyvilág számára. Az egész kicseszett élettől rettegtem. Aztán többszöri találkozás után kezdett engedni a szorítás és rájöttem, hogy a pszichiáter azért van, hogy meghallgasson és segítsen. Nagyon nagyon lassan ment, de a doki nem adta fel, sőt utólag elmondta, hogy konkrétan kihívás voltam a számára. Pedig sokáig bíztam abban, hogy elküld.