Az baj, ha viccet csinálok a gyerekkori traumáimból?

Szerintem mindenki úgy dolgozza fel, ahogyan tudja, ki így-ki úgy. Az, hogy egyáltalán beszélsz róla/tudsz beszélni róla az a gyógyulásnak egy jó útja, akkor is ha te komédiaként adod elő.

Én például olyan semlegesen szoktam elmesélni, mintha olvasnám.

Ez általában normális, hogy a negatív élményeket később pozitív körítéssel idézzük fel. Engem is értek traumák, de mivel a barátaim segítettek elviccelni, így én is könnyebben dolgoztam fel.

Külső segítség nélkül is így rehabilitálja magát a pszichéd. Nyilván ez is csak egy bizonyos mértékig normális.

Az agy képes "elviccelni", ha trauma ér. Értsd úgy, hogy mivel annyira mérhetetlenül szomorú és dühös vagy miatta, az agyad belebolondulna ebbe az érzésbe és ilyenkor SOS módon el kell nyomnia humorral, nevetéssel. Tudok olyanról, aki levágta véletlen az ujját és utána elkezdett röhögni.

Velem egyszer az történt (gyengébb idegzetű ne olvassa), amikor kb. 10 éves voltam.a barátnőmmel találtunk 2 kiscicát az út szélén. Mai napig nem értem miért, de egyszerre csak az egyik cicát vittük haza. Mire visszaértünk a másikhoz, már el volt ütve. Annyira meglepődtünk, hogy elkezdtünk röhögni... Nem tudtuk máshogy feldolgozni.

Az utolsó válaszoló jól írja. A nevetés nem mindig egyenlő azzal, hogy viccesnek találunk valamit.

Néha azért is nevetünk, mert nehezen tudjuk elfogadni azt, ami történik velünk, amit látunk/hallunk - sokkban vagyunk. Tehát úgy távolodunk el a körülmény okozta félelemtől, szégyentől vagy fájdalomtól, hogy "elvicceljük".

Valószínűleg a traumák, amik értek téged, feldolgozatlanul maradtak, vagy rosszul feldolgozottak, ezért óv meg téged az agyad a nevetéssel attól, hogy át tudd élni ezeket a rossz emlékeket.