A borderline-ok a szerelmet is felfokozva érzik és élik meg?

#10

Egy-két dologban vitatkoznék veled.

Talán tényleg gyakoribb nőknél, de a férfiaknál is előfordul, csak ugye ők kevésbé mennek szakemberhez.

A betegségtudat valós lehet, de a borderline lényege az, hogy a viselkedése rögzült, mondhatni "ösztönszerű", és ez tényleg csak nagy önfegyelemmel írható felül (szerintem amúgy a legjobban az elkerülés működik: kerülni kell a lehetőségét, hogy elszabaduljon a border ösztönlény).

Az amúgy tényleg tök jó hasonlat, hogy a border rajongása olyan, mint a vallási fanatikusok kritikátlan imádata.

A border kötődik, mégpedig nagyon keményen, már-már társfüggési szinten.

Ha még nem láttad a A kábelbarát című filmet, az valami hasonlót mutat be, egyes vélemények szerint Jim Carrey karaktere border. A film ugyan nehezen befogadható, mert zavarbaejtő a humor és a thriller ilyen keveréke [gyakorlatilag bukás is volt], de ezt a megszállott rajongást szerintem jól mutatja, pont ilyen egy border: mindig a kedvenc személyre gondol, tudja, hogy mit szeret és mit nem, igyekszik mindig a közelében lenni. Emiatt a viselkedése visszatetsző, és ijesztő, és azt sem mondanám, hogy nem érződik fenyegetőnek, de általában ártalmatlanok (és az sem mindegy, hogy klasszikus, vagy csendes borderről van szó). Én olyan egy éve láttam (pont amiatt, mert vígjátékként kategorizálják, és Jim Carrey vígjátékait finoman szólva sem szeretem), és azt kell mondanom, nyomasztó film.

Szerintem az sem igaz, hogy a bordernek nincsenek valós érzelmei. Felszínesek abban az értelemben, hogy pillanatok alatt fellángolnak és elmúlnak, de ugyanakkor mélyek is, amihez másnak hónapok vagy évek kellenek, ahhoz a bordernek elég egyetlen pár perces találkozás.

Amúgy igen, külső szemlélő számára tényleg nevetséges a rajongása, de ugyanúgy érthetetlen, ahogy egyik pillanatról a másikra képes mélyen gyűlölni.

"Annyira próbáltam odafigyelni rá, hogy jobban legyen. Olyan sokat áldoztam rá, hogy sikerüljön javulnia az állapotának."

Hát, az a helyzet, hogy a bordert nem tudod megmenteni saját magától. Támogathatod őt, lehetsz vele türelmes meg minden, de az reménytelen dolog, hogy meg tudod változtatni, hogy meg tudod menteni. Talán még a csendes border az, akit könnyebb hosszú távon elviselni (mert kevésbé teátrális), viszont pont ő az, aki azonnal lelép a színről, ha azt érzi, hogy el akarják hagyni (és mindegy, hogy tényleg, vagy csak képzeli).

És hát szerintem a nárcizmus és a border elég közel vannak egymáshoz, legalábbis hasonló lehet a megjelenése mindkettőnek (bár szerintem a nárcizmus sokkal károsabb). Ami talán a legnagyobb különbség, hogy egyrészt a nárci a másik személyt nem tekinti önálló lénynek, csak egy alkatrésznek vagy tárgynak, másrészt a nárci képes szenvtelenül és hideg fejjel szisztematikusan kicsinálni másokat (mivel empátiája nincs), a bordert viszont annyira viszik az érzelmek, hogy ő robban; nem tud tervezgetni, mert nincs rá ideje.

Megközelíteném a kérdést kicsit a másik oldalról is: másfél éve vagyok együtt (a korábban említett "szeretem-gyűlölöm" váltakozások miatt több apró megszakítással) a párommal aki borderline. Néha valóban elviselhetetlen ahogy bánik velem a legkisebb problémák miatt is, de mostanra eleget olvastam a betegségről, hogy nagyjából tudjam ezeket kezelni és értsem, mi zajlik benne. Azt is tudom, hogy ezt ő is érzi, bármennyire is bizalmatlanul áll hozzám a mai napig a belső viszontagságai miatt. Ő ugyan nem hisz a pszichológiában, inkább a spirituális vonalat preferálja és azt sem veszi túl komolyan, úgyhogy nála a terápia lehetősége így kb. teljesen ki van zárva... Mostanra viszont elértünk arra a pontra, hogy láthatóan "stabilabbá" vált, részben szerintem a biztonságérzet miatt amit nyújtok neki. Lassan 2 hónapja minden alkalommal sikerült közös erővel idejében megállítanunk az érzelmi hullámvasutakat, amint elkezdődtek volna. Emellett a párom egy kivételes és végtelenül jó lelkű ember (ahogy az általam ismert borderline emberek nagy többsége is) és én személy szerint abszolút nem érzem, hogy rontott volna az életemen, bár bevallom, szenvedtem mellette nem is keveset és még valószínűleg fogok is. Viszont hosszútávon amúgy sincs párkapcsolat kisebb-nagyobb súrlódások nélkül és én nagyon örülök, hogy az életemben tudhatom őt. :) Összecsiszolódás, türelem és kitartás kell mindkét oldalról, de szerintem nem lehetetlen. Nyilván elképzelni sem tudom, milyen nehéz számotokra a mindennapi létezés is, de attól még szeretetre mindenki érdemes és hiszem, hogy mindenkinek lehet megfelelő párja, főleg ha az ilyesmi előre le van kommunikálva.

Minden jót kívánok neked kedves kérdező és mindenki másnak is, aki szenved ettől a borzasztó betegségtől! Minden elismerésem az erőtökért, hogy így is szembenéztek a mindennapokkal, akármilyen nehéz is. Kitartást és ne veszítsétek el a reményt, mert nagyon is értékesek és szerethetőek vagytok! :)

Megértelek teljesen, viszont hiszem hogy minden emberben van valami érték, téged meg nem egy személyiségzavar definiál. Depresszióval, szociális fóbiával és szorongással élek én is, de több vagyok, mint ez a pár címke amit rám lehet aggatni. Mellesleg, mutass valakit aki teljesen normális..

:)

10-es vagyok megint.

Nagyon rossz állapotban vagyok. Tönkrementem.

Nem a két dolog hasonlósága miatt mondtam, hogy nárcisztikus, hanem, mert bordeline mellett az. De ezt is csak akkor mondta meglepetten, amikor már pszihológus mondta neki. Hiába mondtam neki, meg mást is, konstruktív életszervezés dolgokat, pont a borderline miatt, vagy bármit. Ezt is, ahogy máskor is csak akkor vett valami ötletet újdonságnak és jó dolognak, ha más, szerinte hozzáértő személynek képzelt valaki mondta neki.

Nárcisztikus, olyannyira nem tekint mást önálló és élő lénynek, hogy én is megszünök létezni neki amikor nem kell neki semmi. Csak egy használati tárgy vagyok, akit ki lehet használni és akin élősködni lehet. Sokszor... sőt, mindig, minden egyes alkalommal ez bizonyosodik, bizonyosodott be eddig. El is felejti a létezésemet amikor nem kellek. Ebbe mentem tönkre.

Még a válasszal is meg kellett dolgoznom, hogy képes legyek, összeszedjem magam, hogy egyáltalán írni tudjak. Semmi beleélő képessége, empátiája sincs. Ettől még igen, szeretem, nagyon. Mert ezek nem függenek össze. Odafigyelek rá mindig is, látom és tudom, hogy ez alatt, belül milyen szeretni való lelke van. Hogy ez védekezésként alakult ki Neki. Ezért is voltam oda (mindig is), hogy segítsek neki és, hogy segítsek neki fejlődni. Fix pont legyek, aki mellette áll, akire mindig lehet és tud számítani, tudom, hogy ez segít, akkoris, ha én már nem bírom elviselni az életemet. Ide jutottam. Ti figyeljetek nagyon oda arra, aki figyel rátok, aki foglalkozik veletek, sokat tud segíteni, a fejlődésben is. Nézzétek kívülről magatokat!

Elmondta, hogy csak azért volt velem kedves amikor találkoztunk, amikor segítséget kért naponta többször is, mert holnap is kérni akar és tudja, hogy mit szeretnék. Így kedves volt akkor, de csak akkor épp addig, de ennyi, sose segített nekem semmiben, egy szalmaszálat sem tett keresztbe, az ujját se mozdította meg a kedvemért. Elmondta, hogy csak ezért volt kedves évekig amikor így találkoztunk és eltűnt... Én meg levegőt sem akarok venni. Senkivel sem ismerkedek, nem beszélgetek, nem is válaszolok. Meggyőzött, hogy engem nem lehet szeretni.

Nálam nincs ilyen.

A jelenlegi páromat nem szeretem olyan szenvedélyesen ahogyan leírtátok.

Persze a tünetek között lévő "elhagyatástól való félelem" jelen van. Inkább ezért vagyok vele. Csak nem akarok egyedül lenni. De nem szeretem igazán.