Miért félek mindentől és mindenkitől?

Egyke gyerekként általános iskolában jól teljesítő diák voltam és jó jegyeim voltak. Mondhatni ígéretes, ám a szüleim ekkor sem igazán foglalkoztak velem vagy a tanulásommal. Általában legyintettek arra hogy mi leszek, pedig akkor is érdekelt az irodalom, az olvasás, írás és a tanárok szerint is tehetséges voltam benne. A gimnáziumot megúsztam kb. semmi tanulással, ott is jó tanuló voltam, de egyáltalán nem érdekelt a suli. A magyartanárom szerette volna ha valamilyen bölcsész szakot választok, de nem hallgattam rá. Rossz társaságba keveredtem, sokat ittunk, de ez volt az egyetlen közösség ahol úgy éreztem tényleg szeretnek és akárhogy is, de figyelnek rám. Bármit megadtam volna bárkinek ha kapok egy kis személyes figyelmet tőle. A színjátszó tanárom pont ilyen volt. Mindig azt éreztem hogy figyel rám, hogy ő egy csodálatos ember. Azt mondta lehetek színész és fel is készít a felvételire. Miközben felkészültünk volna kettesben hétfőnként, közeledni kezdett hozzám. Annyira vonzódtam hozzá hogy nem tudtam ellenállni, pedig tudtam hogy barátnője van. Végül ő vette el a szüzességem. Olyan érzés volt mintha minden tátongó lyukat betöltött volna bennem magával, a testével. A szeretője lettem. 2 évig tartott. Aztán kiderült. Sokan megtudták és megszégyenített a színjátszósok előtt. Kitagadott a csoportból és azóta nem tartom velük a kapcsolatot. Mindeközben apukám haldoklott. 2 év komoly betegség után elveszítettük. Ez akkor történt amikor érettségiztem.

Teljesen magamra hagytak a gyászommal és a szex volt az egyetlen fájdalomcsillapító. Én sem beszéltem róla senkinek, nem is tudtam volna. Majd egy év kihagyás után végül jelentkeztem a tanítóképzőre egy megyeszékhelyre. Itt egyedül laktam egy lakásban és nem tudtam valamiért harmonikus baráti kapcsolatokat kialakítani és rosszul éreztem magam, tanulásra már végképp nem tudtam koncentrálni. Majd átmentem Budapestre tanítóképzőre. Tulajdonképpen azt hittem majd itt minden jó lesz. Lediplomázom és tanító leszek... A suli tényleg jobb azt hiszem, de magam elől nem tudtam elmenekülni. Nem tudok tanulni és nem tudom mit akarok az életemtől. Folyamatosan szorongok a tanuláson, szeretném is meg nem is, de nem tudok elköteleződni. Azt sem tudom hogy kell tanulni normálisan. Egy szorongás és depresszió vagyok. Senki nem érti igazán mi a bajom azt hiszem, mindenki el van foglalva a maga világával. Anyukámmal élek és folyton azt mondja nekem hogy minden rendben van velem, nincs velem semmi baj. Tudom hogy ez nem igaz. Nagyon is nincs minden rendben velem. Mit tegyek, hova menjek, könyörgöm segítsen valaki. Szeretném ha valaki megmondaná mit egyek, mit vegyek fel, kit, mit utáljak, milyen ízlésem legyen, mit dolgozzak. Nem tudok önálló lenni és megfulladok ebben. Nem vagyok erre az életre való azt hiszem... Nem jön Isten.