Van olyan pszichiáter Magyarországon, aki tud rajtam segíteni? (Borderline)
Tudom, a Lipóton lenne a helyem, de az bezárt már rég. D:
Na szóval, jártam én egyéni terápiára, és én megbíztam az orvosomban, nagyon szerettem, de szerintem ez nem volt kölcsönös. D: Persze ez is a folytonos lerázásból derült ki, amúgy a szemembe mondhatta volna.
Szóval, borderline személyiségzavarral diagnosztizáltak, és megpróbáltam belőle kijönni, de most a tipikus bordi tüneteken kívül ezek vannak:
1. Nemsokára diplomám lesz, valamilyen csoda folytán, mert elég kalandos volt számomra az egyetem. :D Egyszer váltottam egyetemet, utána szakot egyetemen belül. Mégis úgy érzem, hogy a munka világa szorongást okoz, de nem is a feladat, hanem emberekkel összezárva lenne 8 órán keresztül, miközben random rám tör az aggódás, hogy otthon mindent bezártam-e. Egyébként alapvetően szerettem az iskolai feladatokat, és a diákmunkáimat is, de ott megnyugtatott, hogy mindig határozott időre vettek fel, tehát volt eleje és vége, valami kerete az egésznek.
2. A home office, egyéni vállalkozás tökéletes lenne nekem, hiszen közgazdásznak tanulok marketing vonalon, és imádok honlapokat (akár webshopokat) szerkeszteni, grafikai munkákat elvégezni, videós munkákat elkészíteni. Ezenfelül a szövegírás is a szívem csücske! Mindig is introvertált kislány voltam, és őszintén szerettem a könyveket, bármennyire is kételkedtek ebben az extrovertált kis osztálytársaim. Viszont mivel kutya sem kíváncsi a munkáimra, hiába vannak a megfelelő marketingeszközök a tarsolyomban azoknak hirdetésére, így félek, hogy ez egy halva született ötlet. Olyan, mintha itt sem lennék... Egy társaságban sem vesznek észre, igazi szellem vagyok.
3. Nagyon szerettem volna jogsit, de a forgalmi vizsgákhoz gyökér vagyok. D: Mindig borzasztóan izgultam, a hányinger kerülgetett, na meg az asztalt királynője sem én vagyok. Szóval nekem sosem lehet meg az a papírom, és sosem vezethetek autót, pedig ez az, ami még a legbutább embereknek is sikerülni szokott. Nyomakodhatok továbbra is a buszon, ahol a tömegtől eléggé szorongok. Na mindegy, megérdemlem, amiért egy ilyen egyszerű dolog sem megy, mint egy rohadt forgalmi vizsga.
4. Egyke vagyok, így ha megölöm magam, anyámnak nem marad gyereke. Bárcsak lenne egy testvérem, akkor könnyebben hagynám itt ezt az életet!
5. Lehetnék persze feleség, aki a háztartásban és a gyereknevelésben teljesedik ki, leginkább otthon. A párom meg is van hozzá, de csak azért, mert ő egy nagyon türelmes ember. Egyébként a bordert nem sokan viselik el egy kapcsolatban... De még barátságban sem. Ettől függetlenül engem taszít a gyerekvállalás gondolata, olyan szorongás tör rám, mint semmitől, és nem értem, hogy mások hogy nem félnek borzalmasan a szüléstől, ami a biológiakönyvek szerint nagyobb mértékű fájdalommal jár, mint amit egy emberi lény képes elviselni. (Na meg nem is gondolnám, hogy nekem gyerek való lenne, legalábbis ha másnak a helyében lennék, nem bíznám magamra a sajátomat, ha értitek.)
Még sorolhatnám, de ezek a főbb gondjaim, szóval ide szakember kell a talpán, én azt gondolom.
Az előző doktornőt nagyon szerettem, viszont sokszor lemondott, és úgy érzem, hogy ő is lenéz valamilyen szinten, bár nem is csodálom, hiszen én sem szeretem magamat. Ezért a két évért, amíg jól funkcionáltam, nagyon hálás vagyok neki, csak amióta nem járok hozzá, visszaestem.
Én már másra nem is vágyom, csak egy stabil, nyugodtabb állapotra addig, amíg az utolsót üti az órám. Persze ezt az időpontot előrébb hozhatnám, és már voltak is kísérleteim, de végérvényben mindig is gyáva voltam kioltani a saját életemet.
A sikereket, boldogságot már elengedtem, nekem elég lenne a nyugalom, illetve ha valaki segítene beletörődni abba, hogy ez van, nekem itt nem sok szerencsekártya jutott...
Trigger-függő. :"D Szóval gondolom, ezért kaptam ezt a diagnózist, és nem a bipolárist, ha erre gondolsz.
Párom szerint egy időzített bomba vagyok, amit elmondtam a dokinak is, mert akkor ki voltam akadva... Persze azóta jól vagyunk, de ez kegyetlen sz*rul esett tőle.
Mire a doki azt mondta, hogy nem egy időzített bomba, hanem egy taposóakna, mert nincs ez időre beállítva, hanem egy olyan pontra kell lépni, ahol robban (és nem tudjuk előre, hol van ez)... Szóval ja, így vagyunk, ha már bomba nő nem lettem, legalább lettem taposóakna. ^^"
Ami köthető időjáráshoz esetleg, az az, hogy a jégen is halálosan félek, meg a nyári hőségben a darazsaktól a fóbia szintjén rettegek, és olyankor rohadtul bepánikolok.
Ahj... Most eszembe jutott az ónos esős kiakadásom... Ami egy hosszabb sztori, de dührohammá fajult a múlt héten. Mondjuk ehhez sem csak az eső kellett, hanem pár tényező együttállása.
Viszont a jégtől és a darázstól való félelmeimet én magam racionálisnak tartom.
Ha esetleg allergiás valaki a csípésre (ami később is jelentkezhet elvileg), az helyben ki is nyiffanhat.
A jégen is, ha úgy veri be valamijét az ütés következtében...
Szép is lenne.
Apámnak sosem kellettem, anyám meg ugyanilyen hullámzó.
Van, hogy kedves és aranyos, meg amúgy tényleg megvett nekem minden szükséges dolgot kiskoromban is, szóval ezért hálával tartozom. Azonban mártír... Imád bűntudatot kelteni, őszintén sosem kommunikál, sokkal inkább passzív agresszív. "Nincs baja", közben úgy néz, mint aki ölni tudna a szemével. Mondjuk szerintem ez az egész rokonságban így megy, itt nem megszokott odaállni a másik elé, hogy "Figyelj, Jóska, nekem rosszul esett, amikor azt mondtad/csináltad, hogy..."
Szóval találd ki, hogy melyik rokonnak mi a véleménye, és mit mondtak épp a hátad mögött. :D Fincsi.
Ja, meg amúgy szerintem ő azt szerette volna, ha szűz lányként halok meg, pedig nem vallási fanatikus, vagy ilyesmi.
Pedig 20 fölött már bőven lehet párom szerintem... Ahj, ebből is annyi vita volt már.
Nem biztos, hogy jól értelmezem a kérdést, de általában ha nem sikerül egy vizsga, az K.O.
Ja, és csak anyám viselkedését ismerem, apámat kb. 16 évesen láttam utoljára, de akkor sem alakult ki bensőséges kapcsolat köztünk... Hát mit mondjak, házasság volt, de fura, mert milyen házasság az, ahol együtt sem élnek a felek? Na mindegy...
Soha nem mondta senki egyébként, hogy csak az max pontos, hibátlan dolgozat a jó, tehát ilyen kényszert nem tettek rám, DE mindig is látszott, hogy semmivel sem tudok annyira a családom kedvére tenni, mint az eredményeimmel. Megfigyeltem, hogy más, családbeli gyerekek közül is azok kaptak kiemelt figyelmet, akik okosak voltak, jól teljesítettek.
Szóval a vizsga egy állandó trigger. Nekem minden bukta maga a világ vége... Pedig egyetemen volt részem egy párban. Például a híres statisztikát (aminél óriási a bukási arány) úgy tudtam átvészelni, hogy a pszichiáterem támogatott lelkileg, minden héten voltam nála abban a vizsgaidőszakban, és negyedjére csak meglett a tárgy.
Na meg én az a személy vagyok, akit mindig különcnek tartottak. Akik szerettek, azok ezt a tulajdonságomat egyedinek hívták.
Én meg utáltam "egyedinek" lenni, amikor mindent megtettem, hogy úgy viselkedjek, mint a többiek. Engem már az is felcsesz, ha van mondjuk egy Instagramos szavazás, és én arra nyomtam, amivel kevesebb ember ért egyet. (Miután szavaztam, azután tudom meg a szavazás állását.) Tudom, ez egy hülye apróság, de akkor is...
Nem akarok földönkívüli vagy ilyesmi lenni, hanem valaki, akivel ugyanúgy lehet beszélgetni, ugyanúgy lehet szeretni - bár arra már rájöttünk a terapeutával is, hogy én nem érzem magam szerethetőnek.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!