Nem menekülök saját magamtól, avagy hogyan tudnám legyőzni félelmeim? 18/F SOS segítségre van szükségem? (! )

18 éves gimnazista srác vagyok. Egy elég introvertált személyiség, de szerethető is, csak nehezen, mert az emberek többsége nem tud megérteni. Nem azért nem, mert buták, hanem mert én vagyok különc ilyen szempontból, és ami eltér a "normálistól" vagy a megszokottól, attól tartanak az emberek.

Legfőbb akadályom saját magam vagyok, és ezért kérek itt segítséget, mert talán van, aki meg tudja ezt érteni, és segítségemre tud lenni.

Utálom a művészlélek szót, de mivel mással nem tudnám magam tömören jellemezni, ezért ezt a szót kell használnom. Fiú létemre sokkal érzékenyebb lelkületű vagyok, mint az "átlagos" srácok. Nem vagyok nyafka, se meleg (nem vagyok homofób, csak hogy értsétek), kívülről átlagos vagyok én is (fizikailag), csak hajlamos vagyok napi szinten filozofálni, ami sokszor elvitt már rossz irányba (szuicid hajlamok, álmatlan éjszakák, stb.). Írok verskset, szeretek filmezgetni is, de az én feladatom az életben - amit mindig is tudtam, csak féltem bevallani magamnak - az a zenélés. Zongorázom én éneklem. Csomó saját számom van. Többnyire pop stílusúak, de én szeretem keverni a klasszikussal, és a jazz-el is. Mikor senki sincs itthon, szoktam az általam írt dalszövegeket a fejemben megkomponált dallam zongorán való lejátszása mellett elénekelni. Ezeket általában felveszem, gépen összerakom, rakok alá különböző hangeffekteket, és szerintem tök jó, fülbemászó zenéket tudok produkálni. Azért nem merek róla beszélni, mert úgy is azt kapnám, hogy nagyképű vagyok, és én a kiválasztott szuperhősnek képzelem magam. Holott ez nincs így, de én úgy gondolom, hogy a sikerhez vezető út minden ember számára az. hogyha azt csinálja, amire született. Innentől kezdve én nem vagyok értékesebb, és értéktelenebb sem egy gépészmérnöknél, akinek kiváló matematikai érzéke van az én matematikai tudásommal (ami nem nevezhető tudnásnak)szemben.

Szóval, egy pár embernek mutattam ezeket a számaimat (legjobb barátaim, osztálytárs, akivel jóban vagyok, 1-2 tanár), és nem hitték el, hogy én írtam a dalszövegeket. A legjobb barátom azóta azt dúdolgatja, és ezen szoktunk röhögni, hogy ellopja, és helyettem ő majd befut (persze ezt csak poénkodásból mondja), mert én ugye erre képtelen lennék. ITT A CSATTANÓ! Igen, úgy érzem, iszonyatosan vágyok a figyelemre, a színpadon való szereplésre, a sikerre, a tapsra, a kritikákra, ugyanakkor egy introvertált ember - mint amilyen én is vagyok - ez lehetetlen küldetés. Amikor közönség elé kell állnom, remegek, zavarba jövök, kínosan érzem magam. Ez őrjít meg a legjobban, hogy gyakorlatilag én magam vagyok az akadály ahhoz, hogy sikeres, elismert ember lehessek. Van naponta 1-2 olyan pillanatom, amikor úgy érzem, legszívesebben mindenki előtt elénekelném az egyik számomat, de az esetek túlnyomó többségében szorongok, ha emberek elé kell állnom. Most volt szalagavatója az egyel felettem lévő évfolyamnak, és palotásoztam, ahol ugye rengeteg szülő, gyerek, ismerős, volt barátnő, stb. láttak táncolni, és érdekes módon szinte egyáltalán nem izgultam, sőt, élveztem. De ha egyedül nekem kell kiállnom - rosszul vagyok a gondolatától is. Ezt hogyan tudnám orvosolni? Vagy ebből nincs kiút, és egy elveszett ember leszek, aki tudja a helyét, de mégsem találja, és végül saját maga áldozata lesz, vagy pedig sikerülhet "kinőni" ezt a fóbiát, szorongást, és sikerülhet elérnem a célom?

Ui.: Szedek antidepresszánst, és szedtem szorongásoldó gyógyszert is (az x-el kezdődőt), de az nem segített, attól csak egy zombi lettem. Ahogy haladok előre korban, egyébként egyre jobban kezdek kijönni ebből a szorongásból, de színpadra még mindig nem bírnék kiállni.