A depresszió, a stressz és a magas vérnyomás összefügghet?

iskolában vérnyomást mértek és eléggé magas nekem, kéne mennem vizsgálatokra, de nem mentem mert félek, hogy találnak még minden mást mert elég sok lelki bajom van, és amúgyse szeretek panaszkodni a gondjaimról még az orvosnak sem, mikor valaki kérdezi azt kamuzom jól vagyok mégha majdnem meghalok a fájdalomtól akkor is, mindent magamba folytok, mindenen aggódok és mégse látszik rajtam, mert elfolytom és az egész belül zajlik, a kötülöttem levők nyugodt embernek tartanak, szóval jól tudok álcát felvenni, de üresnek érzem magam és szomorúnak állandóan és stresszelek mindenen, már a vérnyomásomon is, miért vagyok ilyen selejt, hogy ennyi mindenben szar vagyok... Reggelente úgy kelek , hogy a ballábam nem érzem, mert elzsibadt, a tömegközlekedésen a karjaim szoktam, úgy érzem magam, mint aki képtelen az életre, emelett még kimerült is vagyok és fáradt és szomorú, van hogy 1-2 órát alszok hetekig aztán pedig van, hogy 1-1 napot végig alszok, a tanulmányaim hihetetlenül leronlottak, így azon is aggódhatok, hogy majd mit kapok emiatt, emellé meg nincsenek barátaim sem, anyám elhagyott így úgy érzem senkinek sem fogok megfelelni spha az életben, egyszer sem kezdeményezek senki felé, egésznap kussban ülök és gondolkodok, hogy én egyáltalán miért élek ennyi gondom van és ha ez még nem lenne elég ok, hogy utáljam magam és szarnak nevezzem az életem, apám vert engem, most már csak szóval fenyeget, de akkor is egészen erőszakosan és akkor érzem, ahogy a torkomban dobod a szívem, ha már megszólal akkor megijedek...

Nem vagyok gazdag, nem vagyok egészséges, réges régen még mindenki dícsért legalább a suliban, hogy milyen okos vagyok (persze az otthoni dolgokról mit sem tudva) de mióta a lejtőn lefelé megyek már ez a "kis öröm" se jut ki nekem, semmihez nincs erőm, egy vegetáló zombi vagyok, aki naponta többször is mozgásképtelenné vállik, és azt hiszem elegem van az életből, elegem van, mert annyi ember nyavajog olykor semmit mondó dolgokért hogy megríkat az egész, persze tudom van nálam is rosszabb sorsú ember és emiatt is gyűlölöm magam, hogy önző vagyok és ilyenkor is csak magamra gondolok és hogy biztos van aki megirigylené az életem és bármikor cserélne én meg nyavajgok, de nem tudok mit tenni, nem láttam világot, nem tudok semmit az emberekről, soha nem öleltem meg senkit, soha nem foghattam meg senki kezét.. AZ érintésről csak rossz emlékeim van, révén hogy az apám mindenáldott nap vert, félek bárkihez is hozzáérni, több oka is van az egyik, tudom hülyeség és lehetetlen de pld az, hogy mivan ha véletlen erőszakosan fogom meg a kezét és fájdalmat okozok neki, nem akarom, hogy valaki úgy érezze magát mint akkor én, nyuszi vagyok az élet minden területén, soha nem fogok kezdeményezni lányoknál sem, mert még az emberek szemébe is félekk belenézni, mindent és mindenkit megpróbálok kizárni, igazából nem tudom mire jó ez, hogy itt panaszkodom leginkább arra, hogy tisztázom végre magammal a helyzetem, mert valószínűleg senki elnem olvassa ás talán a végére rájövök, hogy hogyan tovább, de az igazság az, hogy már réges régen tudom, hogy hogyan tovább csak már feladtam, próbálok értelmet találni az életemnek, de már lassan egy éve csak annak végetvetésének van a fejemben.

Próbáltam menedéket találni vallásban, de képtelen vagyok hinni, hogy hihetnék én bármit is amit nem látok, ha ilyen vagyok, és ha van fent valaki, akkor mi a francért akarna egy ilyet mint én a világra.

HÁt az állandó szomorúságról még nem is világosítottam fel magam, irigyelem azokat az emberek akik mosolyognak, irigyelem a kisgyerekekkel játszó szülőket, mert nekem ez soha nem járt ki, irigylem a kézen fogva járó embereket, mindent egyszerűen mindent, mert nekem semmi ilyesmi nem jutott ki és valószínűleg nem is fog soha, egészen fiatal vagyok, de mégis egy öregembernek érzem magam, aki már az utolsókat rúgja, én egyszerűen nem értem, hogy a világ miért pont velem bánt el, senki sem hallgat meg, senki nem segít ez az amire már kis kölyökként ráeszméltem, hiába vert el apám és reménykedtem, hogy egyszer majd kinyíilik az ajtó és lesz egy megmentő, hiába mert már feladtam régen, és azt az ajtót gyakorlatilag magamban felrobbantottam, ami a "reményt" szimbolizálhatta nálam, már egyáltalán nem reménykedem, tudom jól hogy nem lesz hosszú életem, valószínűleg pár évem, max évtizedem van hátra, de lehet csak egyszerűen levetem magam egy hídról, ez mint mondtam önsajnáltatásként is kinézjet külső szemszögből ezért elnézést is kérek nem ez volt a szándékom vele, csak egyszerűen nem tudom mit tegyek, mihet kezdjek, ha csak úgy világgá mennék, akkor valószínűleg éhen halnék, vagy hajléktalan lennék, ez a világ már nem úgy működik mint régen, nem értem a kortársaimat sem, a minap egyik osztálytársam elkezdte enni reggeliét és elkezdte szidni az anyját mindenki előtt, hogy milyen szar kaját csinált és nem a kedvencét, én pedig belül üvöltöttem a fájdalomtól, hogy valaki hogyan képes ilyesmire, inkább örülne hogy van anyja és törődik vele, valaki ezért bármit megtenne, de én ahelyett, hogy leteremtettem volna, csak csendben hallgattam, mint mindig, úgyse tudnám felvilágosítani az ilyeneket, mert ég és föld a kettőnk életfelfogása, míg ő csak magára gondol én nagyjából mindig másra.

Azért is írok ilyen hosszan, hogy a trollok elkerüljék ezt a kérdést, mert nem hiszem hogy bárki is belefogna csak úgy ennek az elolvasásába, aki csak megakar viccelni, persze a trollkodást is megértem, elvégre szellemikielégülést okoz a "trollnak", de ez már nem a témahoz kapcsolódik, szóval aki bármi hasznosat ír annak köszönöm szépen.

17f