Mi értelme így élni?

Nekem ha valamilyen, gyogyithatatlan mondott betegsegem lenne ( van is egy olyanfele, jol megvagyok mar vele)

1. folyekonyan megtanulnek angolul es fel napokat az internetet bujnam, hogy megoldast talaljak. Elsajatitanam az orvosi szokincset is, hogy jobban ertsem, mit keresek. 2. Imadkoznek minden nap.

Azért nem mindegy, hogy mi az a gyógyíthatatlan betegség.

Ha úgy vesszük, az én cukorbetegségem is az. Meg a végstádiumú rák is az. A kettő között pedig nagyon széles a skála. Nem tudom, hogy nálad melyik eset áll fenn, de sok olyan betegség van, amivel együtt lehet élni. Legalábbis egy ideig. Most ez nyers és negatív lesz, de senki nem él örökké. Egyszer mindannyian a föld alatt végezzük, ilyen elgondolással akkor senki nem csinálna semmit, hiszen minek, ha egyszer úgyis vége?

Persze, abszolúte nem mindegy, hogy mennyi van az embernek hátra... én se lennék boldog és pozitív, ha mondjuk nem 50 évem, hanem másfél hónapom lenne már csak.

De ha nem ennyire vészes a helyzet, akkor azt tudom mondani, hogy rengetegen vannak, akik komoly betegségük ellenére kihozták az életükből a maximumot. Nem tudom, Lang Györgyi neve mond-e valamit? A Pa-Dö-Dö nevű együttes egyik énekese, akikről talán korodból adódóan már nem hallottál, viszont a '90-es évek egyik meghatározó popzenei alakja volt. 28 évesen diagnosztizáltak nála szklerózist, gyakorlatilag a karrierje indulása előtt. És mégis ismert és híres lett. Most túl van a 60-on, az egészsége már eléggé megromlott, tolószékbe kényszerült, de még mindig aktív, és él. Sajnos van olyan rokonom, aki nem érte meg ezt a kort, pedig nem volt semmilyen komoly betegsége... Nem lehet tudni, mit hoz a jövő.

Vagy ott van Michael J Fox. Tudod, Marty McFly a Vissza a jövőbe trilógiából. Parkinson-kóros. Ennek ellenére ameddig csak tudta, folytatta színészi karrierjét. Most van felesége, gyermekei, meg egy halom díja.

De hogy ne csak a szórakoztatóipart említsem: minden idők talán legnagyobb fizikusa, Stephen Hawking. Fiatalon tudta meg, hogy izomsorvadása van, néhány évet adtak neki az orvosok, és - érthető módon - teljesen összezuhant ettől. Aztán összeszedte magát, elhatározta, hogy amennyire csak lehet, megismeri az univerzumot, és folyamatosan romló betegsége ellenére 76 évet élt. Megházasodott, és három gyereke is született. Emellett pedig elképesztően nagy tudásra tett szert, és örökre beírta magát a tudománytörténetbe. De például ott van Gabriel García Márquez. Igaz, őt idősebb korában érte a tragikus hír, miszerint tüdőrákos, viszont ennek hatására olyan műbe kezdett, amiben már igazából tojt rá, hogy ki mit gondol majd róla, nem fogta vissza magát, hiszen "már úgyis mindegy". A címét nem írhatom le, mert nem engedi a cenzúra. :D Ez a könyve világsiker lett. Ő pedig felépült a rákból, és még hosszú évekig élt.

Szóval... akármennyire is g**i az élet, sokszor így is sokat ki lehet belőle hozni. Ráadásul az orvostudomány fejlődik. Ki tudja, hogy 10 év múlva nem találnak-e ellenszert a betegségedre?

Mindig értelme van az életben. Van egy barátom aki 13 évesen rákos lett, egy évig maradt a kórházban, az osztályunk meg a tanárok minden héten hívtuk hogy híreket adjon. Többször azt mondták, hogy lehetett, hogy hamarosan elhunyjon, és képzeld, most 18 éves, teljesen meggyógyult, barátnője, vezetői engedélye, még mindig sok barátja van, élvezi az életét és túlélte ezt a k*rva betegséget. SOHA NE ADD FEL. A harc a halál ellen mindig megéri. Elgondolkodd, ha 30 éves leszel, minden jól fog menni az életedben, és észre fogsz venni akkor, hogy tuti értelme volt abban, hogy harcoljál most. Anyádnak megcsináld, hogyan is reagálna, ha azt szólták neki, hogy fia nincs már ?

Egy gyógyíthatatlan betegség soha nem százszázalékosan gyógyíthatatlan, mindig remény kell lenni, hogy ezt túléljed.

Anyukámról nemrég kiderült, hogy nincs sok neki hátra. Ő minden nap a mának él, nem arra összpontosít, hogy úgyis meghal, hanem, hogy ez a nap legyen olyan, amit szeretetben eltölthetett velünk.

Te is gondolj úgy a helyzetre, hogy most még élhetsz és a jelennel törődj, a mamáddal tölts sok időt és szeresd, mert amikor elmész, neki is jó érzés lesz, hogy szeretetben töltöttétek az utolsó időt és erre emlékezhet.

Az öngyilkosságot meg felejtsd el. Ha anyukám most egyik nap gondolna egyet, hogy meghal, hiába volt úgyis az, hogy meghal, én belebolondulnék, hogy elment és magamat okolnám, hogy miért nem segítettem, hogy ne akarjon meghalni, és fájna, hogy ilyen szörnyű módon halt meg és ilyen hirtelen, a mamád is ezt érezné.

Nem csak a halokló, de a hozzátartozói is nehezen élik meg. Én minden nap sírok titokban, nézem az embereket és azt kívánom, bár megpukkadnának, nehezen alszok este - de ezt mind nem mutatom anyukámnak, ő annyit lát, hogy erős vagyok és boldog.

A mamád is biztos ki van borulva, ne tetézd a fájdalmát.

Kitartást!