Ez normális hozzáállás az orvos részéről?

Súlyos hasnyálmirigy gyulladásom volt, az oka ismeretlen. Hat hétig kórházban voltam és szondán keresztül tápláltak, mást nem ehettem, nem ihattam. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az orron keresztül a torok folytatásában lenyomnak egy csövet, kikerülve a hasnyálmirigyet, hogy az tudjon gyógyulni.

Rendkívül rosszul viseltem a csövet, állandóan öklendeztem, se pihenni, se létezni nem tudtam, rettenetesen irritált. Tudomásul vettem, hogy ez muszáj, de nagyon megviselt. Az orvos minden vizitkor elmondta, hogy ne hisztizzek, holott egyáltalán nem hisztiztem, egyszerűen megviselt a cső, az orrom, torkom kisebesedett, szóval egy rémálom volt.

Most már itthon vagyok, de annyira bánt, hogy ilyen lelketlenül állt hozzám, holott én tényleg mindent megtettem, ennyire voltam képes. Semmi empátia nem volt a dokiban. Még a zárójelentésbe is beleírta, hogy azért gyógyultam nehezebben, mert pszichésen nem úgy álltam hozzá, ahogy kellett volna. :(

Hogy kellett volna hozzáállnom, ha létezni alig tudtam, annyira megviselt? Csak én vagyok a gyáva? Mások mind bátrak és semmi fájdalom nem számít nekik? Hogyan tudnám erősíteni magam, hogy az ilyen rendkívül fájdalmas, hosszadalmas beavatkozásokat is szó nélkül tűrjem?