Apukám bekerült a sürgősségire légszomj és szédülés miatt. Betegség vagy a gyász okozta stressz miatt alakultak ki a tünetei?

Jó hírekkel szolgálhatok: MÁR NEM COVIDOS!

A február 2-ai PCR. teszt eredménye negatív lett, úgyhogy áthelyezték egy olyan intenzív osztályra, ahol nincsenek Covidosok, hanem más betegségben szenvedő személyek. Valószínűleg már régebb óta volt benne a vírus és amikor bekerült a kórházba, akkor már a fertőzés a végét járta... Lényeg az, hogy sikeresen kigyógyult a Covidból, de sajnos a gyenge állapota miatt még bent tartják, akár még a hónap végéig is. Az orvos szerint apró lépésekben fog felépülni, hirtelen javulásra ne számítsunk. Az ellátás, a személyzetnek hozzáállása a betegekhez és a hozzátartozókhoz való viszonyok és a higiéniai körülmények ezerszer jobbak, mint az, ahol az édesanyám meghalt.

Mivel negatív lett a tesztje múlt hét kedden, ezért sikerült meglátogatnom a hétvégén, kaptam egy látogatási engedélyt. Csak egy személy látogathatja meg (azaz én), erre a hétre minden napra megkaptam az engedélyt. Nagyon barátságosak és az ellátás HIHETETLEN; ők fürdetik, etetik, borotválják, félóránként vizsgálják meg az állapotát, az ápolók beszélgetnek vele, emberként bánnak vele.

Hát apám külső állapota egy negatív csalódás volt; nagyon le van gyengülve, látszik a nyugtató hatása is, nehezen tud beszélni és újra oxigénmaszkot kell adniuk (mert kísérleteztek az orvosok, hogy hogyan fog reagálni a szervezete, ha elzárják a mellkasüregi csövet. És sajnos ennek hatására lejjebb ment az oxigénszintje.) A folyadék még mindig gyűlik a mellkasüregében.

Egyenlőre még az intenzív ellátásra szorul, de a folyamatos javulása nemsokára meghozza azt az eredményt, hogy átszállítják egy alacsonyabb fokozatú osztályba. Az orvosok azt szerették volna, hogy visszakerüljön abba a kórházba, ahonnan érkezett, mivel az az ő hivatalos körzeti kórháza, de sikerült kérelmet nyújtani a főigazgatónak, hogy maradjon a megyei kórházban és el is fogadták, mert van megüresedett helyük. Nagyon örülök, hogy ilyen ellátásban részesül. Anyát már nem lehetett megmenteni, de mindent megteszek, hogy apám életben maradhasson.

Nem beszéltem látogatása során az anyámról, mert nem akartam elszomorítani (mert egyébként is megviselte őt ezek a napok), ő pedig nem kérdezett róla. A családommal úgy döntöttünk, hogy amíg apám nem kérdez anyámról, addig nem szólok magamtól neki. Tehát nem beszéltem se a halálozásáról (nem tudja elfogadni, hogy meghalt, időskori feledékenysége miatt), se a temetésről.

Legközelebb csak szerdán és a hétvégén tudok menni a munkám miatt. A látogatás 16-18 óra között lehetséges.

Mostani esélyei egyre magasabbak, mint a bekerülési napján. Minden egyes nap egyre több reményt látok arra, hogy sikerül épben, egészségesen viszont hazahoznom szeretetteljes édesapámat.

29:

Örülök az érdeklődésednek. Február 8-án írtam utoljára az utolsó választ. Biztató mondataimmal úgy tűnt minden a legnagyobb rendben. Azt írtam ugyebár, hogy a külső megjelenése egy csalódás is volt. Nem véletlenül. Mint kiderült az írásom után 3 napra, hogy azok a rokonok mehetnek be látogatóba, akik már az életük végét járják. Az orvosok bennünk tartották a reményt, hogy igenis javul az állapota, miközben a valóságban egyre gyengébb volt. Február 11-én meglátogattam újra. Ekkor még rosszabb állapotban láttam, mint előtte. Ekkor beszélgettem várakozó látogatókkal, ők mondták, hogy sajnos ha látogatási engedélyt azoknak a hozzátartozóknak adnak, akinek a beteg rokonuknak nem sok ideje maradt hátra. Sajnos több szervi elégtelenséget diagnosztizáltak nála, beszélni is alig tudott, enni nem volt hajlandó, ezért gyomorszondát vezettek be neki. Ekkor az orvos azt mondta, hogy fel kell készülni a legrosszabbra. Február 14-én lélegeztetőgépre került és folyamatos altatásban volt. Az esélyt megadták neki, reményeink napról-napra kevesebb, de hiába, február 18-án bekövetkezett a legrosszabb, sajnos apám életét vesztette. Jövő hét pénteken lesz a temetése.

Azzal nyugtatom magamat, hogy egy jobb helyre került anyuval, valahol a messziségben. Apám demenciás is volt, időskori feledékenységei már anyámat is kikészítette annak idején és az itthon töltött utolsó 10 napjűban még rosszabb volt.

Ő neki ez már nem volt élet, az utolsó 10 napban, amikor itthon volt szenvedett és nem tudott koncentrálni, a gyász teljesen tönkre tette volna. Nagy valószínűséggel ő már a kórházban feladta.

Az élet igazságtalan, borzalmas két szülőt elveszteni egy hónap lezajlása alatt. Apától legalább el tudtam búcsúzni. Az ellátásra nem panaszkodott és tényleg, e szempontból elégedett voltam az orvosokkal, mert tényleg foglalkoztak vele és megadták az esélyt is neki és emberként bántak vele. Csak hát ugye a gyász is és a Covid is közbejátszott apánál.

Sajnos így alakult, nem éltünk a családommal még ilyen időszakot. De legfőképpen anya halála volt a legváratlanabb. Az a telefonhívás egy nemvárt esemény volt. Apánál fel voltam készülve.

Sajnos ez a történet szomorúan fejeződött be. Köszönöm a kérdése(i)mre a válaszokat.