Mit tegyek, meg fogok őrűlni?

Kiskorom óta nagyon stresszes vagyok. Pontosabban mióta a nagymamám meghalt, 7 éves korom óta. Ettől kezdve ha előttem kiejtették a halál szót már egyből beképzeltem magamnak valami betegséget. Volt, hogy pár hónapig pöttyöket láttam mindenütt, vagy "beképzeltem" h duplán látok. Volt idöszak h azt hittem h megfulladok attol hogy nyelek. De sokáig attol féltem, hogy szívrohamom, vagy éppen szívinfarktusom lesz. Szinte így telt el a gyerek korom. Amikor felpörgettem magam szúrt is a mellkasom rendesen, zsibbadt a kezem. Pontosan emlékszem, hogy milyen szörnyű érzés volt. Kicsi voltam akkor ráadásul, de a szüleim semmiben sem segítettek már akkor sem. Emlékszem, hogy mindig rámförmedtek, hogy ne hisztizzek meg , hogy csak beképzelem. Egyszer volt, hogy az ügyeketes orvost kihívták éjjel, mert azt hitték tényleg van valami a szivemmel. De amint a doki megerősítette, hogy semmi bajom nincs onnantól fogva, ha pánikoltam csak kiabáltak velem a hülyeségem miatt.

Ìgy teltek az általános iskolás éveim. A másik nagymamám mindig segített vigasztalt. De mikor ő meghalt, 8. os voltam ténylegesen egyedül maradtam. Onnantól kezdve megváltoztam. Állandó szúró érzés a mellkasomban, kézzsibbadás és fejfájás gyötört. És olyan érzés, hogy elakarok menekülni és meghalni. A szüleim mindig kiabálták, hogy beképzeled! Ez az érzés hál istennek ritkán jött.

De mostanra 5 évvel később teljesen tönkre vagyok menve. Egyedül vagyok, senkim sincs. Nagyon kevés barátom van, abbol is csak 1 akiben tényleg megbízom. Nincs kinek kionteni a szívem. Ezért vagyis úgy gondolom, hogy ettől lehet az, higy rettegek az emverektől. Félek tőlük. Nem vagyok kèpes emberek előtt elsétálni. Vegyük például a sulit. Csak lehajtott fejjel merek bemenni a terembe. Nem merek belenézni más ember szemébe. Nem tudok beszélgetni, mindig mint a tök lehajtott fejjel hallgatok. Felelésnél is ha rám kerül a sor inkább azt mindom nem készültem csam ne keljen kiállnibaz osztály elé. Mindig úgy érzem, hogy utálnak meg rahtam nevetnek. Meg nem érzem magam olyan jonak, hogy én velük egy helyen legyek. Mindig falat épitek korem és gubbasztok magamban. Sokszor úgy kelek fel, hogy ma más lesz, boldog leszek, de amint odaérek nem megy. Az a legrosszabb, hogy az utóbbi időben állandóan sírnom kell, főleg a suluban. És mostmár olyan rossz hogy állandóan elmenekülök, elfutok csak be kelhen ott lenni. Ilyenkor általában jőn a szúrás a mellkasomban, a fejfajas és a zsibbadás a kezemben. Néha sikongatok is. Már nem birom tovább. Miért pont en vagyok ilyen és senkinek se tudok beszélbi rola mert nincs senkim. Egyedűl vagyok és megfigok őrulni. Az lesz a vége érzem. Az egy baratnom akit az elobb emlitettem ő sem ért meg mindig kiabál hogy hadjam abba a dedós hisztijeimet.Lehet, hogy igaza van de nem megy! Csak ugy jon. Mit tegyek?? Hogy mulasszam el ezt? Hogy legyek kevésbe szerencsétlenebb? Mert egy semmirevaló undirító féreg vagyok!!!!

( L )