Milyen a viszonyod a testvéreddel? Gyermekkorotokban milyen volt?

Sajnos én csak a rossz példát tudom igazolni.

Én vagyok a legidősebb, van egy 7 évvel fiatalabb hugom, és egy 14 évvel fiatalabb öcsém (ő féltestvér).

A hugommal együtt nőttünk fel, de sosem jöttünk ki igazán. Én amíg egyke voltam, csendes, visszahúzódó gyerek voltam, aki tök jól eljátszott egyedül is, nem igényelte, hogy folyamatosan vele foglalkozzanak. Amikor viszont megszületett a hugom, ez megváltozott. Ő pont az ellentétem, igazi hisztis, akaratos gyerek volt, aki nem bírta elviselni, ha nem minden és mindenki körülötte forog. Mivel nekem pedig nem esett jól az, hogy a szüleink többet foglalkoztam emiatt vele, ezért én is elkezdtem felhívni a figyelmem magamra, így örökösen ment köztünk a rivalizálás, féltékenykedés. Plusz amit még nagyon utáltam, hogy mindig oda kellett neki adnom a cuccaimat, mert hisztizett, ha nem kapta meg, viszont utána tönkretette, mert ő semmivel sem tudott szépen játszani, én pedig mindenemre vigyáztam. Amikor pedig ez történt és kiakadtam rá, akkor a szüleim mindig annyiban hagyták, hogy "ez csak egy tárgy, emiatt nem szabad haragudni a testvéredre".

Szerintem egyébként pontosan ebben hibáztak a szüleim. Hogy ha veszekedtünk, mindig csak annyit mondtak, hogy "nem szabad veszekedni, kérjetek bocsánatot, mert a testvéreknek szeretnie kell egymást". Sosem próbáltak meg igazságot tenni, vagy kideríteni h min vesztünk össze egyáltalán. Csak legyintettek, hogy "majd benő a fejük lágya".

De nem lett igazuk, kamaszként még durvább lett ez a háborúskodás, volt időszak amikor el akartam költözni itthonról miatta a rokonokhoz.

Aztán felnőttünk. A viharoknak vége lett ugyan, de a viszont nem javult. Most már nem élünk együtt, és egyáltalán nem is tartjuk a kapcsolatot. Fogalmam sincs, hogy mi van vele, kik a barátai, mit csinál szabadidejében stb. Már nem gyűlölöm, hanem inkább teljesen semleges számomra, mint egy idegen. Ezzel szerintem ő is így van. Ha családi eseményeken találkozunk, nem bunkózunk meg semmi, de a köszönésen kívül nincs is más mondanivalónk egymás számára.

Az öcsémről pedig sok mindent nem tudok mondani. Vele sosem éltem együtt, csak akkor láttam, amikor anyámnál voltam látogatóban, meg néha vigyázni kellett rá. Vele is elég semleges a kapcsolatom, de szerintem főleg a nagy korkülönbség miatt, meg hogy nem is találkozunk sokat.

13-nak:

12-es vagyok. Nálunk is mindig ez volt, a szüleink azzal nyugtattak minket (bár sztem inkább saját magukat), hogy mire felnövünk már jobb lesz, és ha nem együtt fogunk élni, akkor szeretni fogjuk egymást, és majd örülünk ha találkozunk. Nem lett igazuk, a veszekedésekkel együtt a minimális kommunikáció is megszűnt köztünk. A szomszédomról többet tudok, mint a hugomról. Szerintem ez már így is marad.