Miért gondolja a testvérem, hogy az olyan természetes, hogy én „feláldozhatom" magam anyánkért?

Az a helyzet, hogy anyukánkat 3 éve ápolom, napi 24 órában vele vagyok többnyire, mert demens, nem tudja magát ellátni stb. A testvéremnek ez természetes, hogy én vagyok vele, mert úgyis én vagyok a fiatalabb, nem költöztem el otthonról. Alig jön látogatni is. ( Nem dolgozik, a pasija tartja el) de akkor se csinál semmit, csak kritizál, ha rendetlenség van, vagy nincs rendben a kert. Beszélgetünk pár órát, és elmegy, de akkor is főleg róla, hogy hol jártak nyaralni, meg milyen koncerten volt épp. Én meg arról se nagyon álmodhatok, hogy egy egész napra elmehetnék itthonról. Ha panaszkodok, arra csak annyit mond, hogy jól van, biztos nem könnyű, de mit csináljon vele. Egy órát nem vigyázott még rá, nemhogy egy napot, hetet, fogalma sincs róla, hogy milyen megterhelő, fizikailag, mentálisan. Néha már úgy vagyok, hogy nem bírom tovább, megőrülök tőle,egész nap zagyvaságokat beszél, azt se tudja mit csinál, és mit hová dugdosott el.

Arra is gondoltam, mi lenne, ha én is elkötöznék innen valahová, akár a világ végére, akkor vajon mit tenne a tesóm? Hajlandó lenne végre ő is tenni valamit anyukánkért?