Csak én nem gyászolom az elhunyt testvéremet, vagy más is így van ezzel?

Még ha nem is érintett meg nagyon akkor is úgy illik viselkedni mintha nagyon szomorú lennél.

Legalább nem illik vigyorogni, röhögni egy ideig, vagy felhőtlenül boldognak mutatkozni.

Akkor nem piszkálják anyádat se.

".....más is így van ezzel?"

Nem abból kéne kiindulni, hogy egy testvéri viszony csak ilyen lehet.

Közeli rokonságomban egyetlen testvér-gyász volt az elmúlt 20 évben: apukám nővérének halálakor. Apukám is, sőt anyukám is őszintén meggyászolta őt. És mindenki, aki a rokonsághoz tartozott, hiszen szerettük és ő is szeretett mindannyiunkat.

Nekem is van BŐVEN olyan rokonom, akit nem gyászolnék meg, mert szar ember.

Nem kötelező csak azért szeretni valakit, mer családtag.

Őszinte leszek, egyszer tesóm több hétig nem adott életjelet magáról, akkor annyira utáltam (nagyon rossz dolgokat tett a családdal), hogy eljátszottam a gondolattal, hátha végleg eltűnik...Nálad mi volt? Ha nem vagyok indiszkrét?

Tehát leírták már előttem, aki az "de hát a testvéred, szeretni kéne" álszent dumát nyomatja, az vagy jóban van a testvérével (és ez legyen is így), vagy beleverték hogy már pedig szívni jó.

A falusi pletykás vénasszonyokra kár hagyatkozni. Nekik a temető a társasági élet, hogy ki hogy gondozza a sírt, meg bezzeg Jucika gyerekei sose jönnek ki halottak napján...

Függetlenül attól, hogy szeretünk-e valakit, van olyan, aki nem képes sírni temetésen. Én a saját nagyapám temetésén is alig-alig sírtam. Elköszöntem tőle, mikor bevitték utoljára a kórházba, akkor bőgtem is egy sort, de utána már keveset. A temetésen inkább kellemetlenül éreztem magam, amiért mindenki látványosan zokog. Ettől függetlenül nagyon szerettem a nagyapámat, és nagyon hiányzik, de én magamban gyászolok. Ez a tömeg előtti mutassuk-meg-ki-hogy-sír nekem nem megy.