Mit tegyek a húgommal aki csak sajnáltatja magát, de nem tesz semmit?

Apánk messze dolgozott így minden második hétvégén jött haza. Anyánk meg otthon volt, munka, hobbi, barátok nélkül és eléggé megkeseredett aminek hatására nem túl jó szociális készségekkel rendelkező gyerekként folyamatosan bántottak az osztálytársak. Én erre úgy reagáltam, hogy soha nem mentem sehova, így a tanulásra jobban tudtam fókuszálni és egy erős gimnáziumban megálltam a helyem. Majd miután még mindig nem voltak barátaim és egyedüli célom az általam kitűzött szakma elsajátítása volt amit csak külföldön lehet tanulni, így diákmunkával összekuporgattam annyi pénzt, hogy kimenjek külföldre. Húgom viszont az iskolán kívül talált barátokat, akik minden hétvégén buliztak, de csak akkor tartozhattál közéjük ha elég menő vagy. Számára ez volt kiút. Így o eléggé elhanyagolta a tanulást és bukással és nagyon gyenge érettségivel végezte a szakközepet. Majd beteg lett és a "barátok" közül senki nem maradt vele. Azt sem heverte ki, hogy gyerekként ki volt közösítve és azt sem később, hogy megint egyedül maradt. Majd lett egy barátja, de ekkorra már az maradt az élete, hogy hétvégén bulizik, otthon meg elvan. Apánk érzelmi támogatást sosem nyújtott, viszont anyagilag támogatott minket. Például tesómat érdekelte a fényképészet, beiratkozót fotós képzésre, amire kapott egy 300 ezer Ft értékű kamerát. De nem volt kedve bejárni. Majd úgy döntött, hogy cukrász lesz, amire megint kapott apánktól egy 100 ezres felszerelést, de decemberben már kapták a hívást a szüleim, hogy a tesómmal baj lesz ha ennyit hiányzik.

A kutyát mondtam nekik, vettem kutyapelenkát és hámot is. Amíg ott voltam, addig elmentünk minden nap sétáltatni a kutyát, de ez miután eljöttem megszűnt. Alapból 50 ezret fizetett a kutyáért, nem fogja elajándékozni.

Mondtam neki, hogy keressen másik pszichológust, de itt is jöttek a kifogások, pedig o is mondta, hogy nincs megelégedve vele.

A pénzelés lecsökkent. Tanfolyamra meg orvosra apum ad pénzt de már másra nem akar. Tesóm jól elvan az áldozat szerepben. Panaszkodik, hogy nem kap ruhát, meg amit kinéz magának, nem tud koncertre menni, de mindezt azért mert apum milyen rossz, hogy nem ad neki. A barátnôi 18 évesek és olyan mintha ô is megrekedt volna ezen a szinten. Az a baj, hogy apum fizikailag nagyon le van robbanva és nem sok van neki hátra. Akkor meg már senki nem lesz aki eltartsa, mert a pasijai nem maradnak meg mellette sokáig. Az a baj, hogy ha apummal történne valami akkor tesóm inkább öngyilkos lenne, mint tegyen valamit magáért.

A szüleim régimódi falusi emberek. Szerintük csak a bolondok járnak pszichológushoz. Azt is szégyenként élik meg, hogy a tesóm jár.

Sajnos anyum hiába próbál vele veszekedni, nem hat semmit.

Pszichiátriára kapott beutalót, de mikor meglátta, hogy hogy néznek ki a bent fekfôk akkor meggondolta magát és inkább nem ment.

Mondtam neki, hogy ha hazamegy tolem akkor tanulja az angolt és akkor kijöhetne dolgozni pár hónap múlva. Erre "de úgysem fizetnének anyuék magántanárt". Mondom akkor velem elkeded az angol és amíg itt vagy addig egy jó szintre el tudsz jutni. Erre azt mondta, hogy "ma már biztos nem, majd meglátom holnap, hogy milyen kedvem lesz". Persze másnap aem volt olyan kedve és harmadnap sem.

Kisvárosban élünk, a munkalehetôség nagyon minimális, a lehetséges képzések száma is egyre csökken így.

Én nem voltam ott, anyummal ment be és utólag mesélték, hogy nem mert ott maradni, mert ô nem akart olyan zombivá válni. Anyum úgy csinál mintha tesómnak semmi baja nem lenne, csak bebeszélné az egészet magának. Pszichológusról/pszichiáterrôl meg próbálja lebeszélni, mert "mi lesz ha mások megtudják?". Alapból az egész család olyan, hogy "majd holnap" szóval nehéz így élni. Próbáltam tesóm fejével beszélni, hogy apunk már nem sokáig lesz velünk, aztán ott maradnak ketten anyum 60 ezres keresetével. De nem érdekli.

Egyébként nem tudom mit várok ettôl a kérdéstôl. Mert tesómnak magától kéne lépnie a változás irányába, de nem akar.