Ki beszélne őszintén a helyemben a testvérével?

Az öcsémről és a feleségéről van szó. Kiköltöztek külföldre 3 évvel ezelőtt. Az asszonyka azóta nem dolgozik, "háziasszony". Olyan háziasszony, aki nem takarít, nem főz, nem mos, a kutyát sem viszi le. Ne kérdezze senki mit csinál egész nap, ezeket biztos nem. Öcsinek kemény munkája van (szellemileg, stresszes) rendszeresn sportol, emellett hazaérve bevásárol, főz, leviszi a kutyát. Nagysága egy idő után érezte, hogy sok lesz ez így még a balek is látja mit művel, erre kitalálta, hogy ő beteg. Szóval ő most beteg: hetente egyszer hazarángatja a férjét munkából, hogy azonnal rohanjon haza, mert, ezt figyeljétek: ő gyenge. És lefekszik. És nem történik semmi, semmi fizikai jele az ő rettenet nagy betegségének, sőt, öcsém több kórházba elvitte teljes kivizsgálásra, mindenhonnan azzal küldték, haza, hogy semmi szervi elváltozás, pihenjen. Épp csak nem röhögték ki, hogy ne hisztikézzen, tök egészséges. No és ha ez mind nem lenne elég, öcsi nem győz panaszkodni, hogy mennyire elege van már, hogy eltartja az asszonyt, majd hazaérve még házitündérkedhet is, mert Őnagysága mindig "gyenge" nem csinál semmit... erre valamelyik nap hazamegy, sütiillat fogadja, az asztalon csinosan elrendezett, szépen dekorált muffinok, Őnagysága meg mutatja ragyogva, hogy A KUTYA SZÜLETÉSNAPJÁRA KÉSZÍTETTE. A kutyának. Komolyan mondom, ökölbe szorult a kezem. És nem, ez így nem jó az öcsémnek, mert napi rendszerességgel felhív panaszkodni, hogy már inkább eljár otthonról edzeni, futni, csak ne kelljen a mocskos lakást, az üres hűtőt, az elhanyagolt némber bús pofáját látnia, napi 10 óra munka után. Úgy mégis meddig kell hümmögni, mikor lehet neki odavágni, hogy cseszd meg nálad nagyobb balek nincs a földön, tedd már helyre azt a gyengélkedő virágszálat?!