Utálom a testvéreimet, mint a szart. Mit lehet tenni?

Nos, ez hosszú történet, de megpróbálom rövidre zárni:

Szóval én 16 éves vagyok, az öcsém 10, a húgom meg 11.

Régebben rossz gyerek voltam, és nem valami jó testvér. De kb két éve eldöntöttem, hogy megváltozom.. Ez a javulás sikerült is, de még most is mindenen össze tudunk veszni... A lényeg: Ha mondjuk összeveszem a húgommal, de az öcsémmel tök jóban vagyok, a húgom faképnél hagy, és az öcsém is megy utána.. és ez fordítva is igaz. Nem szeretnek velem egyedül lenni. Amikor veszekedés van, persze mindig én vagyok a hibás,és hirtelen mindenki ellenem van, de jogosan kapom fel a vizet, ha a saját testvéreim sértő megjegyzéseket tesznek, utálnak velem lenni, holottén ugye próbálok jófej lenni.. Ez olyan idegesítő. Eddig mindig kibékültünk, de csak idő kérdése volt a "bomba újra robbanása".

Ma is azt mondták, hogy utálnak, jó lenne ha nem lennék itt, és hozzám vágták az összes hibámat, ami elég sértő. De nekem tolerálnom kell magam, hisz anyám is mindig engem hibáztat. Sosem volt olyan, hogy nekem van igazam.. Mostanra ott tartunk, hogy nem tudom őket testvéreimként szeretni.. elérték, hogy utáljam őket.. Az öcsém 10 évesen olyan hülye, hogy az nem igaz. Eljátssza mindig hogy elájul, hülye hangon beszél, és ha rászólok, még ő sértődik meg. Azt hiszi, hogy mindig övé az utolsó szó, és ekkor jön az, hogy "csakazértis". De anyámék sosem szólnak rá, mert azt állítják, ez normális..

A húgom mindent leszar ami velem kapcsolatos, oltogat, néha nem is szól hozzám..

Néha már komolyan csak magamra tudok számítani, csak mert régen olyan voltam, amilyen... De az a baj, hogy nekem is van büszkeségem, és amiket hozzámvágtak, azt senki nem akarná hallani a testvérétől.. Tudom, hogy nagyobb vagyok, de szabály hogy mindig a kicsinek van igaza??

Már nem is beszélünk. De mivel még két évig sajna velük kell élnem, valami megoldás csak kell.. Mit lehet tenni?