Gyűlölöm az öcsémet, mégis egy házban kell élnem vele. Mit tehetnék, hogy megszabaduljak ettől a helyzettől vagy legalább kevésbé legyen elviselhetetlen? Kezdek teljesen kikészülni idegileg (részletesen lent)

24 éves férfi vagyok, idén végeztem az egyetemen, ha minden jól alakul ősztől dolgozni fogok. Az öcsém 19 éves, idén érettségizett. Úgy volt, hogy továbbtanul és ugyan a megjelölt szakokra megvolt az elegendő pontszáma mégsem vették fel sehová, mert elmondása szerint önhibáján kívül elmulasztotta a határidőket így nem volt bent a felvételi rendszerben. A szüleink sok évvel ezelőtt elváltak, édesapánk akkor elköltözött itthonról az új barátnőjéhez, így őt legjobb esetben is heti egyszer pár órára látjuk amikor meglátogat minket. Anyukánk az évek során szintén megtalálta az új párját akivel aztán össze is házasodtak és most nyáron ő is végleg elköltözött itthonról az új férjéhez, így én és az öcsém kettesben maradtunk a családi házunkban.

Ez nem is lenne probléma, de az öcsémmel képtelenség normális viszonyban együttélni ugyanis erőteljes tévedésben van a világgal és az őt körülvevő emberekkel kapcsolatban. 19 évesen, úgy hogy semmit sem tett le az asztalra, leszámítva azt, hogy sikerült kirúgatnia magát a gimnáziumból és majdnem az azt követő iskolából is, illetve majdnem nem kapott érettségit a hanyag hozzáállása miatt azt hiszi, hogy az őt körülvevő emberek azért léteznek, hogy őt kiszolgálják és körülrajongják. Hihetetlen módon el van szállva magától csak azért mert viszonylag sok "barátja" van akikről előbb vagy utóbb azért mindig kiderül, hogy annyira mégsem nagy barátok de ez sem érdekli mert mindig talál maga köré olyan embereket akikkel körül tudja venni magát ezzel erősítve azt, hogy ő mennyire fontos és kiemelkedő ember pedig egyáltalán nincs így. Mivel ilyen hiszemben él itthon is így viselkedik. Az egy dolog, hogy a házimunkákban semmit sem segít, én viszem ki a szemetet, mosogatok el, pakolom el az edényeket/tányérokat, takarítom ki a lakást, főzök ebédet stb. de mindemellé ha valamit szóvá teszek szó szerint le vagyok ugatva, hogy fogjam be a pofámat és ne dumáljak inkább tűnjek csak vissza a szobámba. Ilyenkor szokott elég rendesen elborulni az agyam és nagyon erős önkontroll kell ahhoz, hogy ne tegyek olyat amit később megbánnék de egyre nehezebben tudom visszafogni magam, néha szó szerint kivágnám az utcára és örülnék ha végleg elmenne valahová és többé nem látnám. Anyémékkal persze hiába beszélek erről, mindig megkapom azt, hogy le kell ülni és egymás között kiosztani az itthoni feladatokat és egyébként is éljünk egymás mellett nyugalomban. Ezen persze nem lepődök meg, ugyanis mikor kirúgták, majdnem nem kapott érettségit a végén ő lett kihozva szegény áldozatként majd anyám mindig elintézte neki, hogy ne származzon nagyobb hátránya a saját hülyeségéből. Ugyanez a helyzet most is. A saját felelőtlen hozzáállása miatt csúszott le az egyetemi jelentkezésről de még ezután sem gondolja azt, hogy benne van a hiba és változtatni kéne. Ha épp nincs pénze akkor ül itthon a számítógép előtt és játszik haragudva a világra mert üres a pénztárcája annak ellenére, hogy tavaly és idén is szereztem neki elég jól fizető munkát amit nem volt hajlandó csinálni vagy ha épp el is megy itthonról az azért van hogy a hasonló világképpel rendelkező haverjaival berúgjon.

A legjobb megoldás persze az lenne ha a családi házunkat el tudnánk adni és szépen külön lakásban élnénk az életünket, de ez a jelenlegi ingatlanviszonyok között csaknem kizárt így ki tudja meddig szenvedhetek egy fedél alatt az öcsémmel, mialatt apám a barátnőjével, anyám pedig a férjével utazgat, jól érzi magát miközben a gyereküket nekem kell napi szinten elvilselni. Ti mit tennétek a helyemben? Járt már valaki hasonló cipőben? Ha igen mi volt a megoldás? Előre is köszönöm a segítséget!